Bizonyos koncertek olyan letaglózóak, hogy az ember szívesebben újrajátszaná a fejében ahelyett, hogy valami racionális beszámolót ír róla. Néha már az első két ütem után hallani, hogy egyszerűen minden jó, még ha azok a szólótrombita ütemei is, amely Mahler ötödik szimfóniájának reményvesztett nyitófanfárját játssza. Akkor pedig biztosan, ha a szólótrombitás a Budapesti Fesztiválzenekar muzsikusa, a világ legfiatalabb csúcszenekaráé, amely néhány évtized alatt a legjobb Mahler-zenekarként bontakozott ki. Mindez pedig leginkább a zenekar alapító-karmestere, Fischer Iván víziójának köszönhető, aki a múlt hét végén zenekarával a bruggei Concertgebouw vendége volt. Szombat este az együttes Brahms-ot és Bartókot játszott, tegnap pedig Fischer saját művei voltak műsoron. De péntek este Fischer megmutatta, hogy Mahler kaleidoszkopikus természetének intuitív megértésével és a technikai kvalitásaival úgy tudja fenséges zenekarát vezényelni, hogy abból egy lenyűgöző tolmácsolás születik, amely Mahler teljes univerzumát elénk tárja, nemcsak annak kontúrjait. Különösen ez utóbbi gyakran elrontja örömünket a Mahler-koncerteken, amelyek sokszor védekezően állnak hozzá, mintha Mahler zenéjét rehabilitálni kellene, és megvédeni azokkal szemben, akik ezt a zenét egyenetlennek és gyerekesnek találják. A látszólag hiányzó összefüggést, így tanítja a hagyomány, a maestrónak kell létrehoznia, Mahler töredékes nyelvtanát nagy ívekkel átfogni és megtölteni értelemmel. Fischer a strukturális világosságot választja (tökéletesen tisztelve Mahler olykor groteszk ritmusváltásait), és sosem hajlik arra, hogy a kollázsszerű részek közti réseket betömje. Minden akkord, minden frázis olyan izgalmas és olyan tartalmas, hogy a dramaturgia különösebb irányadás nélkül érthető. Mindez persze a páratlanul finoman játszó muzsikusok érdeme is, akik olyan megnyugtatóan pontosak, hogy a hallgató félreteheti a hamis vagy csikorgó hangoktól való félelmét és figyelhet a valóban fontos dolgokra. Fischer nem tart azoktól a részletektől, ahol Mahler a jó ízlés határait feszegeti. Ezt már a koncert előtt is bizonyította egy szórakoztató bevezetőben, amelyben utalt rá, hogyan lehet Mahlerben úgy kombinálni az előkelőt és a bohózatszerűt, hogy egyik irányban se essünk túlzásba. A zenei hatás földöntúlian őszinte volt: egyaránt sikerült elkerülni az exhibicionista gyötrődést, ami a hallgatót könnyekre fakasztja, és a túlságosan száraz tárgyilagosságot, amely Mahlert mindössze a zenetörténet egy korszakává redukálja. Ezúttal nem volt aránytalan az állva ünneplő közönség reakciója. Stefan Grondelaers