Fischer egy tablettel felszerelkezve, a Festival Hall dobogója elé helyezett íróasztalnál ülve beszélt a népzenéről, illetve Bartók és Kodály ez irányú kutatásairól – az egész vállalkozás azzal kezdődött, hogy Bartókot elbűvölte Dósa Lidi éneklése –, s példaként régi felvételeket mutatott: falusiak dalolását 1917-ből.

Sétánk a múltba egy csokor népdallal folytatódott a kiváló Sebestyén Márta előadásában (az édesanyja Kodály-tanítvány volt), akit a zenekar tagjai kísértek: Kádár István hegedűn, Szabó András népi brácsán – ő valójában a BFZ kürtöse – és Fejérvári Zsolt népi bőgőn. A brácsát a zenész a megszokotthoz képest 90 fokkal elfordítva tartotta. Úgy éreztük, mintha valóban visszaléptünk volna az időben. Termékeny ötlet volt elővenni azokat a népdalokat, amelyeket Bartók felhasznált a Magyar parasztdalokban; így friss füllel élvezhettük a zeneszerző saját verzióit az Sz. 100-as kompozícióban, amely kéttételes: egy variációs tételből és az ezt kiegészítő „Régi táncdalok”-ból áll.

A Magyar parasztdalokban erőteljes és telt hangon szólt a Budapesti Fesztiválzenekar. Az egymásnak felelgető hegedűk és a hátul, egy sorban játszó hét nagybőgő jóvoltából valódi öblös hangzást kaptunk. Külön ki kell emelni Berger Mártát, a szívbe markolóan játszó oboást. Az erőteljesebb dinamikájú részekben a vonósok még inkább előtérbe kerültek. A visszatérő népzenészek játéka mintha csak ennek a zenének az eredetét idézte volna meg: a bőgő lelkes ütögetése különösen szórakoztatónak és emlékezetesnek bizonyult.

A kékszakállú herceg vára egy műsoron kívüli közbeszólással kezdődött a közönség soraiból – sajnos nem sikerült elkapnom, mi hangzott el, de úgy tűnt, hogy kértek valamit. Maga Fischer indította el az eseményeket: nekik háttal állva intette be pálcájával a mélyvonósokat. Ez a zene nyilvánvalóan a muzsikusok vérében van, ez már az elején észrevehető volt a fafúvók mozdulatainak remek összjátékán. És nagyon is benne van Komlósi Ildikó vérében, aki több mint 150 alkalommal énekelte Juditot. Komlósi minden zenei frázisban hiteles volt, a tetőponton kiadott sikolyától teljesen megfagyott bennünk a vér. Fischer hiperérzékeny zenekarával hallgatva a néző minden pillanatban elvarázsolódott.
Komlósi teljesen azonosult a szerepével, felejthetetlen, ahogy visszagondolt, mit hagyott hátra, hogy követhesse Kékszakállút a várába. Hozzá képest a basszista, Cser Krisztián – 2008 óta a Magyar Állami Operaház tagja – jóval szenvtelenebbnek tűnt. Gyönyörű, valódi basszusa kellőképp erősnek bizonyult a csúcspontokon. Komlósival, sőt a Budapesti Fesztiválzenekar teljesen koncentrált játékával összevetve Cser szereplése mégiscsak haloványnak mondható.

Fischer roppant színesen keltette életre Bartók partitúráját, a hetedik ajtó súlyos disszonanciájától kezdve a fegyveresház ragyogóan artikulált rézfúvóin át a vérfagyasztó ötödik ajtóig minden azt igazolta, hogy tökéletesen birtokolja a darabot. A zenekar végig makulátlan pontossággal követte a dirigenst.
Ráadást nem kaptunk, maradt a jóllakott elégedettség érzése, mert gondolatébresztő műsort hallottunk nagyszerű zenével, nagyszerű előadásban.

Colin Clarke

Az eredeti cikk a Seen and Heard International oldalán olvasható.