Fesztiválzenekar-koncertre menni viszonylag biztos tipp alapértelmezésben is, hát még ha izgalmas vendégművészek is fellépnek. Számomra ezúttal a német Christian Tetzlaff neve volt a ráadás – másokat inkább a finn karmester, Jukka-Pekka Saraste szereplése lelkesített. Egyik sem rossz tipp. Mesterházi Gábor kritikája a Fidelión jelent meg.
Első számként egy már nem is annyira kortárs darab, Magnus Lindberg csaknem negyven évvel ezelőtt bemutatott Feriája hangzott el. A Gershwint, Stravinskyt és a filmzene-írók legjavát megidéző mű az első taktustól magával ragadta a hallgatóságot. Nem hiszem, hogy felismerném bármelyik részletét, ha a rádióban meghallanám, de bemelegítésnek, kikapcsolódásnak mindenképp jó kis zene volt – igaz, körülbelül kétszer akkora terjedelemben, mint ami feltétlenül szükséges.
A karmester pedig be tudta mutatni a zenekar és önmaga erényeit – előbbiben az árnyalt, a nagy tuttikban sem tolakodó hangzás, utóbbiban a határozott, lendületes hozzáállás maradt meg leginkább.
Christian Tetzlaffot több mint egy évtizede, a Zeneakadémián láttam élőben, akkor Mendelssohn Hegedűversenyét játszotta, igen szépen. Az akkori szemüveges, jól fésült, jó tanuló kinézetű hegedűművész helyett most egy igazi „jó csávót” kaptunk (nem értek a férfiakhoz, a marketinghez valamelyest igen), körszakállal, fürtökkel, lezser megjelenéssel és magabiztos kiállással. Dvořák Hegedűversenyében egy icipicit talán szükség is van az efféle captatio benevolentiae-re. Gyanítom, ha ezúttal is a tizenévvel ezelőtti „bumfordi rendes gyerek” lép színpadra, nehezebb lett volna elfogadtatni ezt az amúgy igen szép, de talán nem mindvégig egyenletesen érdekfeszítő művet. Tudom, az ilyesmi szubjektív, de némi túlírtságot a G-dúr zongoraversenyben is érzek, és a Hegedűversenyben is kevés az igazi csúcspont vagy fülbemászó dallam, igazán csak a harmadik tétel adja el magát.
Tetzlaff a tőle (más műfajokban, pl. kamarazenében is) megszokott módon, igen kulturáltan játszott, de a hangja szinte sosem nőtt a zenekar fölé. Emellett láthatóan kerülte a metronómszerű pontosságot – nem mondanám, hogy lötyögött, de igen szabadon kezelte a tempót, egy ütemen belül is sokat „lélegzett”. Ehhez képest Saraste sokkal szabályosabban kísért, az eredmény mégsem szólt szét – vagyis Saraste kockasága és Tetzlaff szabad értelmezése egyaránt belül maradt azon a bizonyos közös nevezőn. Mégis azt gondolom, hogy egy empatikusabb karmesterrel szélesebb érzelmi színskálát kaptunk volna a mű egészéből, s úgy alighanem még emlékezetesebbnek ítéltük volna Tetzlaff teljesítményét is. A ráadásként elhangzó Bach-largóban nemes, átélt és befelé figyelő értelmezést kaptunk – lehet ám, hogy Tetzlaff mostani megjelenése a jelmez.
Sibelius volt az a név, amelyik egyáltalán nem vonzott, amikor a koncertre készültem. A II. szimfóniából kimondottan rossz emlékeket őrzök. Az általam nagyra értékelt régi előadók közül sem Toscanini, sem Beecham nem tudott meggyőzni; emlékszem egy hajdani közös zenehallgatásra, amikor a nagyszerű Lackó Mihály mondta, hogy ez bizony másodosztályú zene. Az ilyen fiatalkori élmények egy életre be tudnak árnyékolni egy-egy művet – míg ellentétes élmény nem ér bennünket. Valami ilyesmi történt Saraste és a Fesztiválzenekar előadásán, s ha nem is váltam egycsapásra Sibelius-rajongóvá, mégis felül kell bírálnom a II. szimfóniára vonatkozó, sommás ítéletemet. Az első tétel kimondottan tetszett – itt éreztem, hogy Saraste is otthon van, ennyi érzelem neki sem sok. És ha a többi tétel nem is villanyozott fel ennyire, és ha a negyedik tételt továbbra is kissé túlírtnak érzem, soha rosszabbat ne kelljen hallgatnom.
Végül pár szó a zenekarról. A vonósok összhangja ma már alapkövetelmény, mégis érdemes hangversenyről hangversenyre meglátni, hogy ebben munka van, nem csupán rutin. Ugyanez mondható a rezes kar árnyalt hangzására és az egész zenekar profizmusára.
