Ilyen az operakritikus szerencséje, hogy Mozart mesterművét a héten kétszer is láthattam: elsőnek Salzburgban, ahol Sven-Eric Bechtolf Downton Abbey-szerű felállásban vitte színpadra, majd Edinburghban, ahol a félig szcenírozott előadást korunk egyik nagy karmestere, Fischer Iván rendezte meg. (Rupert Christiansen/The Telegraph)
Mindkét előadásnak voltak erényei, de csalódottságomra egyik sem akarta a vígjátékot komolyan venni – sehol nem érződött, hogy itt igazi érzelmekről, a düh, az elkeseredettség, a lelkiismeret-furdalás történetéről volna szó.
A salzburgi előadás egy bájos „mindenki mindenki ellen” felállásra épül, Alex Eales négy rendkívül látványos díszletével. Edinburgh tovább ment ennél, egy ruhásszekrényből elővarázsolt, önmagáért való, fekete hátterű vásári komédiát láthattunk, hangsúlyos rizsporos parókákkal és a magasban felfüggesztett jelmezekkel.
A közönség zömének szemmel láthatólag tetszett a rajzfilmszerű bohózat, én viszont úgy éreztem, hogy a mű szellemiségén esett csorba. Sokkal inkább az eltaknyolós viccek és a kissé aszinkronban kivetített feliratozás váltottak ki nevetést, mint a zene csodálatos humora: a hatás így ízléstelen volt.
Az egésznek a közepén állt vagy ült Fischer, tudatos elszenvedőjeként mindazoknak a megaláztatásoknak, amelyekben az arra járó furfangos szereplők részesítették. De semmi sem ejthetett foltot a vezénylés csodálatos, éteri finomságán – pókháló-finomságú szövetén, fürge dinamikáján – vagy a Budapesti Fesztiválzenekar játékának könnyed életteliségén. A rendezés lehet, hogy esetlen volt, de zeneileg mindvégig csodálatos könnyedség jellemezte az előadást. (A Bécsi Filharmonikusok salzburgi játéka Dan Ettinger vezényletével ehhez képest nehézkesnek tűnt.)
Az edinburghi szereposztás nem állt egészen össze, annyira különböző hangok gyűltek egybe, hogy az együttesek gyakran szinte érdesnek tetszettek: ez nem vált az előadás előnyére.
Egyénileg azonban hallhattunk kiemelkedő alakításokat: Rachel Frenkel markáns Cherubino volt, Marie McLaughlin eleven Marcellina, Markus Werba pedig könnyed Almaviva. A sokadik hónapos Sylvia Schwartz Susannéja nyúlós volt, a hangja nem csillogott.
A legmeggyőzőbb Miah Persson, aki korábban elbűvölő Susannét, s most finoman lebegő, nemes vonású Grófnét énekelt, valamint Hanno Müller-Brachmann volt, akinek Figarója a Micimackó Tigriséhez hasonlóan volt bájosan esetlen és önhitt.
De mindannyiuknak gazdagabb, sötétebb tónusú háttérre volna szükségük ahhoz, hogy az Almaviva család valóban emberinek és érzelmileg megragadónak tűnjön. Ez a Figaro lélektelen volt.
