A Budapesti Fesztiválzenekart a világ tíz legjobb zenekara között tartják számon. Az ilyen rangsorok persze sokszor megkérdőjelezhetőek – azonban a magyar zenekar augusztus másodikán, a salzburgi Großes Festspielhausban Bartók és Mahler műveiből adott koncertjével bizonyságot tett arról, hogy valódi világklasszissal állunk szemben.
Az együttes abszolút precizitása Fischer Ivánnak, a budapesti elit zenekar alapítójának és vezetőjének köszönhető. A szó szoros értelmében együttesről beszélhetünk, mivel a zenekart alkotó hölgyek és urak jól hallhatóan szólista képességekkel rendelkeznek, közös játékuk pedig páratlanul tiszta és áttetsző. A nagy, érzelmes színkavalkád nem igazán az ő műfajuk. Ezért kárpótolnak árnyalatokban gazdag, gyakran pointillista finomságú, szövevényes rajzolataikkal, amelyek végül egyetlen nagy ívvé állnak össze. A zenekari kitörésekben is jól hallható minden részlet, még a vonósok zengő hangjában is benne rejlik a hangsúlyok íze. Mesés tisztasággal, szépen intonálnak a fafúvósok, pengeélesen szólnak a rézfúvósok – ha éppen nem váltja őket a szólókürt hangjának áradó melegsége.
Elsőként Bartók Béla ritkán halható műve, a Magyar képek szólalt meg. Ezek az inkább visszafogottan temperamentumos, hangulatos paraszttáncok igen kidolgozottan hangszerelt, tömör hangulatképek, melyeket Fischer Iván és zenekara hasonló részletességgel ad vissza. Ezután Yefim Bronfman lépett színpadra és adta elő Bartók III. zongoraversenyét. Lüktető energiával telt játékát áthatotta a halál árnyékában született mű első és utolsó tételéből áradó, hihetetlen klasszicista életerő. Valóban, még a melankóliával terhes Adagio religioso is felderül a középső tételben. Bronfman markánsan kidolgozta a kontrasztokat, azonban nem hagyta veszni a játék örömét sem. Ezt a már-már túlvilági érettségű remekművet Fischer Ivánnál és zenekaránál nem kíséri jobban senki. Jobban mondva nem kelti jobban életre, a szólistával páratlan egységben, együtt lélegezve. Bronfman Prokofjev VII. zongoraszonátájának 3. tételével köszönte meg a közönségnek a hangos ünneplést és virtuóz módon bírta szóra a Steinway-t.
A szünet után Fischer Iván anélkül tudta lehántani a bájt Gustav Mahler IV. szimfóniájáról, hogy emiatt puszta analitikus hűvösség hatotta volna át a játékot. Ábrándos szépségű, falusi lelkületű hangszigetek érintettek meg a vonósok briliáns játékában, melyet aztán szertezúzott a rézfúvósok kemény akkordjainak hirtelen betörő, metsző banalitása és a dobok kíméletlen berobbanása, és ez így van jól.
Már az első tétel a démonok birodalmát csalta elő a természetből. A második tételben Fischer előrehozta a nagyszerű szólókürtöst, hogy jobban kommunikálhasson a hírneves koncertmesterrel. Az utóbbi különféleképp hangolt hegedűk közt váltogatott, s amikor „hamis” hangszerét szólaltatta meg, végigfutott a hideg az ember hátán. A teljes zenekar pedig izgalmas, igazi nagyszabású kamarazenét játszott, művészien fellobbanó hangokkal. Az Adagióban aztán finoman átsejlő világossággal, bensőségesen bukkant fel az önmagukban nyugvó kantilénák pompája. Minden vonóscsoport egyetlen éneklő, alig vibráló hangszernek tűnt, amelyek kórusszerű kvartettben kapcsolódnak össze. Ennek a kíséreteként lépnek be aztán az álomszerűen velük éneklő fafúvósok.
Majd egy angyal szállt le a nemes hangú svéd szoprán, Miah Persson személyében, és fenyegetően csengő hangon mesélt a „mennyei örömök” ambivalenciájáról. A bölcsődal titokzatos, halk lecsengése nem ad alkalmat a lelkes ünneplésre; őszinte, bensőséges taps következhet csak utána. Így is véget érhetett volna az este. Ám az angyal ekkor elkezdte énekelni Mozart „Laudate Dominum”-át, a zenekar nagy része pedig – jóval inkább földi – kórussá változott mögötte. Mégiscsak tapsolt hát aznap felállva a közönség.
