Hihetetlenül nagy elismerésnek örvend a szakmájában, kiváló stílusa, lexikális tudása, a rábízott ügyek kezelésének módja a legjobbak közé emeli. Rugalmasságát, kreativitását és főleg a nyitottságát szinte minden kollégája és ügyfele kiemeli, amikor a neve szóba kerül. Nem ismer lehetetlent, ahogyan az általa támogatott Budapesti Fesztiválzenekar művészeti vezetője, Fischer Iván sem. Talán ez is magyarázza kiváló kapcsolatukat?

Szecskay András: A dicsérő szavakról csak annyit, hogy a versenyjogban valamikor létezett a „szédelgő feldicsérés” terminológia, ami bírságolandó. Úgyhogy óvatosan a dicséretekkel! De ez csak egy tréfálkozó közbevetés volt. A felsoroltak inkább vágyott céljaim, sőt, közös céljaink az irodában, hogy így szeretnénk működni. Ami pedig a Fischer Ivánnal való összehasonlítást illeti, ezzel zavarba hoz, hiszen hogy jövök én ahhoz, hogy egy igazi világsztárral egy lapon emlegessenek. De mivel egészen más területen tevékenykedünk, szerencsére nem is vagyunk összehasonlíthatóak. Az ő csodálatos ötletei valóban kifogyhatatlanok. Sokat közülük irigylek is tőle.

Ez azért azt bizonyítja, hogy az újítás, a kreativitás Önre is jellemző!

Sz. A.: Jó, ezt elfogadom: valóban mindig az munkál bennem, hogy igyekezzek nem belerögzülni egy partneri struktúrába, hanem azt lehetőleg folyamatosan frissítsem, méghozzá a legjobb fiatal munkatársakkal, akiktől állandóan próbálok újat tanulni. Azt remélem, kellően nyitott vagyok, így kifejezetten örülök az új gondolatoknak. Azt valahogy mindig megérzem, hogy jobbító szándékkal mond-e valaki ellent, vagy csak önmagáért, az ellenkezésért. Itt az irodában nem fordulhat elő, hogy valaki ne mondhatná meg a véleményét, függetlenül attól, hogy fiatalabb vagy idősebb a főnöknél. Ezért nagyon ritka a sértődés, nincsenek is kőbe vésett szabályok.

Ennek lehet köszönhető az a szinte hihetetlen sikertörténet, amelyet 2022 őszén, az iroda harmincadik születésnapján felvázolt az ünnepélyes esemény meghívottjai számára.

Hogyan kezdődött a Szecskay Iroda, illetve Szecskay András saját ügyvédi története? Adott volt, hogy követni fogja az édesapját, aki híres ügyvéd volt Kecskeméten?

Sz. A.: Nem volt annyira magától értetődő. Nem nagyon szóltak bele a szüleink, hogy milyen pályára menjünk. Egy bátyám van, akivel együtt nevelkedtünk. Neki az édesapja, nekem az édesanyám halt meg, amikor nagyon kicsi gyerekek voltunk, ő négy, én kettő. Az ő édesanyja lett a nevelőanyám, akit nagyon szerettem.

Milyen volt a gyermekkora?

Sz. A.: Kecskeméten nőttem fel, ott jártam orosz tagozatos általános, majd középiskolába is. Remek tanáraim voltak, például Szekér Endre, aki később a Forrás főszerkesztő-helyettese lett, csodálatos magyartanár volt. Rendszeresen jártunk vele Budapestre színházba, elsősorban kortárs szerzők darabjaira. És meghívott a magyarórákra és az irodalmi önképző körbe olyan nagy magyar írókat, mint Németh László, Pilinszky János, Weöres Sándor… De a történelemtanáromra, Iványosi-Szabó Tiborra is nagyon jó szívvel gondolok vissza. Szóval nagyon jó évek voltak, nem beszélve a sok jó sportolási lehetőségről. Különösen nagy öröm volt a gimnáziumi rockzenekar, amelyben én is játszottam. Később a katonaságnál is nagyszerű lógási lehetőség volt a zenekar, igen jól mutathattunk: rockzenekar Hódmezővásárhelyen a Sarokház Presszóban katonai kimenő egyenruhában. 18 éves koromban aztán eljöttem Kecskemétről.

Akkor már egyértelmű volt, hogy a jogi pályát választja? Vagy még bizonytalankodott?

Sz. A.: Nagyjából egyértelmű volt, úgyhogy Szegedre jelentkeztem és fel is vettek a Szegedi Tudományegyetem jogi karára. Azon máig csodálkozom, miért vettek fel, mert nagyon rosszul sikerült a felvételim. Irodalomból és történelemből kellett felvételiznem, egyik kérdésre sem tudtam a jó választ, de valahogy kidumáltam magam. Az irodalmi kérdésre történelmi, a történelmire irodalmi választ adtam. Talán ez volt a szerencsém. Végül is, úgynevezett „előfelvételis” lettem, ami azt jelentette, hogy egy évre más egyetemre felvett fiúkkal együtt be kellett vonulnom katonának. Az az év azért jelentett nagyon sokat, mert jó néhány csodás, később igen sikeres emberrel voltam együtt. Katona barátaimmal ma is tartjuk a kapcsolatot.

Szegeden milyen volt a jogi tanszék? Hogy érezte ott magát?

Sz. A.: Szerencsénkre remek tanáraink voltak, akik közül nem egyre máig jól emlékszem. Jó társaság gyűlt ott is össze, a diáktársaim közül van, akivel máig összejárunk. Martonyi János például nagy hatással volt rám, mert ahogy befejezte a tanulmányait, sikerült olyan munkahelyeket találnia, elsőként a MASPED-et, ahonnan rengeteget utazhatott. Ehhez persze az kellett, hogy kiválóan beszélt nyelveket, nem egyet, nem kettőt, hanem angolul, németül és franciául is tárgyalási szinten. Ez nagyon tetszett nekem, én is ilyesmire vágytam. Az államvizsgák után fel is vetettem otthon, hogy vállalati jogász legyek, de édesapámnak ez nagyon nem volt ínyére. Azt még valahogy megértette, hogy a kitűnő kecskeméti irodájában felajánlott lehetőséget nem akartam elfogadni, de ahhoz ragaszkodott, hogy ha Pestre is akarok költözni, – Szegedről ugyanis oda vágytam – akkor se vállalati jogászként, hanem független ügyvédként dolgozzak. Abban reménykedett, hogy előbb-utóbb mégiscsak nála fogok kikötni. Én azonban megvetettem a lábamat Pesten, hamar kiépült a baráti és ügyfélköröm, Budapesten jegyeztek be ügyvédként 1975-ben. Biztosan hozzájárult ehhez édesapám neve is, akit a szakma igen jó ügyvédként tartott számon, az Országos Ügyvédi Tanács tagja volt hosszú évekig.

Megfogalmazható, hogy mit tanult meg az édesapjától? Mennyiben követte, vagy figyelte a szellemi, szemléletbeli látásmódját?

Sz. A.: A legfontosabb talán, amit meg lehetett tanulni tőle, az emberi tartása. Hogy az ügyfél mindig az első. Bármilyen családi vagy egyéb problémát megelőz az, hogy mi „fáj” az ügyfélnek. Legyen az akár a hétvégén, vagy egy ünnep kellős közepén. Ezen kívül a végtelenségig precíz volt. Amikor két nyáron is nála dolgoztam diákként, megtapasztalhattam az akták rendjében elvárt szigorúságát. Kollégái a perbeszédeit mindig nagyra értékelték, különösen közlekedési ügyekben, aminek igazi szakértője volt.

Hogyan indult az ügyvédi karrierje?

Sz. A.: Nagy szerencsém volt, hogy a 16. sz. Ügyvédi Munkaközösségbe kerülhettem, amely egy nemzetközi ügyekkel is foglalkozó iroda volt.’73-’75-öt írunk, amikor nemzetközi ügyekhez minden esetben devizahatósági engedélyre volt szükség, és persze az utazás sem volt egyszerű. Csak két-három iroda foglalkozhatott iparjogvédelmi ügyekkel, amelyek természetüknél fogva nemzetközi témák. Ide kerültem és hosszú ideig itt is maradtam. Az iroda egyébként remek helyen volt, a Dalszínház utcában, ahol ha kinyitottam az ablakot, az Operaházra láttam, a Mesterdalnokok operát akkor szerettem meg, a próbája áthallatszott szép tavaszi délutánokon.

Úgy tudom, a rendszerváltás az ügyvédi karrierjében is változást hozott.

Sz. A.: Igen, ugyanis akkor még fiatal ügyvédnek számítottam, és a Canadian Bar Association, azaz a Kanadai Ügyvédi Kamara akkori programja harminc magyar ügyvédet meghívott, hogy megismerkedjünk a kanadai igazságszolgáltatás és jogvédelem lényegével. Egy remek csapattal kerültünk oda, és rengeteget tanultunk. Nem mellesleg ott ismerkedtem meg néhány olyan kollégával, akikkel máig együtt dolgozom a Szecskay Ügyvédi Irodában. Amikor onnan hazajöttem, azt kellett felismernem, hogy az itthoni irodában az újonnan szerzett tapasztalataimat nem tudom érvényesíteni. Így hát eldöntöttem, hogy saját irodát szervezek, ahol nem csak az idősödő ügyvéd kollégák fogják képezni a csapatot, hanem sok fiatal, új gondolatokat és stílust képviselő munkatársat is felveszünk.

Akkor, 1992-ben itt, ebben a gyönyörű Kossuth téri épületben indult el az azóta oly sikeressé és híressé vált Szecskay Ügyvédi Iroda?

Sz. A.: Igen, ez egészen pontosan harminc évvel ezelőtt történt itt, ezen a helyen. Az elsők között a Zwack Unicum ügyeit képviseltem, amely céget akkor még nem ezen a néven ismerték, de az elődjével indítottuk az új tevékenységünket. Az akkori legizgalmasabb téma, az állami vállalatból való privatizáció volt a feladatunk. Nagyon érdekes lépcsőfokai voltak ennek a folyamatnak, amiből sokat tanulhattunk. Úgy indult a dolog, hogy én akkor még az állami cég jogi tanácsadójaként kerültem a képbe. De amint az Állami Vagyonügynökségnél kihirdették, hogy a Zwack Péter által vezetett konzorcium nyert, Zwack Péter úr felhívott és megkérdezte, elvállalom-e a jogi képviseletüket, amire én természetesen azonnal igent mondtam. Ez volt az igazi nagy megtiszteltetés és akkor már nem volt semmiféle érdekellentét, ami a megbízás elvállalását akadályozta volna. Így lett a Zwack Unicum az egyik ügyfelünk.

Azóta is ügyfelük a Zwack Unicum – ez is bizonyítja, amit sokan nagyon jellemzőnek tartanak a Szecskay Ügyvédi Irodára nézve, ez pedig a folytonosság, ami kéz a kézben jár az állandóan új, kreatív megoldások keresésével. Hogyan fér meg egymással ez a két, látszólag ellentétes törekvés?

Sz. A.: Nem érzek ellentmondást. Sőt, épp azt gondolom, hogy a folytonosság a mi esetünkben éppen arra épül, hogy a munkatársak nyitottak az újra, szeretik megméretni magukat, ezért maradnak nálunk. Itt erre van lehetőségük újra és újra.

Mi a legfontosabb terület, amivel az iroda foglalkozik?

Sz. A.: Alapvetően a gazdasági jog áll a tevékenységünk fókuszában, tehát minden olyan jogterület, amelyre a gazdaságban működő társaságoknak szükségük van. Társasági jog, munkajog, pénzügyi jog, versenyjog, adójog, adatvédelmi jog, jogviták stb. Emellett persze bankügyek, finanszírozás, tehát nagyon sokféle téma. Ezért aztán az a gyakorlat, hogy az irodánkban dolgozó közel negyven jogásznak több témához is kell értenie, így nem fordulhat elő, hogy a hozzánk forduló ügyfél ne tudna neki megfelelő választ találni a felvetődő kérdésére. Így a nemzetközi elismertséget tekintve a peres és választottbírósági ügyekben, a versenyjogban, a társasági jogban és az akvizíciós ügyekben az élvonalban vagyunk.

Amiről ugyancsak ismert a Szecskay cég, hogy a kultúra több területén is bekapcsolódnak az ott felmerülő jogi problémák megoldásába. Említene ezek közül néhányat?

Sz. A.: A szellemi tulajdon esetében két nagy ág van, amellyel jogilag sok feladat adódhat. Az egyik a szerzői jog, a másik az iparjog. Ezeknek nagyon jól képzett specialistái dolgoznak az irodánkban. És igen, valóban kiemelten fontos számomra személy szerint is a művészet. Az ez iránti érdeklődésem egyértelműen apámtól származtatható, aki maga is nagyon jó amatőr fotós volt, a Kecskeméti Fotókörnek sokáig ő volt a vezetője. Ez a vonzalom a fényképezés iránt rám is átragadt és máig foglalkoztat, ahogyan apám révén kerültem kapcsolatba kecskeméti kortárs művészekkel is. Például a híres autodidakta művész, Bozsó János alapítványának létrehozásánál is jelen voltam. Ő jó érzékkel talált rá a tanyavilágban kallódó értékes alkotásokra, és ebből hatalmas népművészeti, egyházművészeti és iparművészeti gyűjteménye alakult, amelyet egy, Kecskemét várossal közösen létrehozott alapítvány részére adott át számos saját festményével együtt. Az alapítvány kuratóriumának tagjaként ma is résztvevője vagyok a gyűjtemény alakulásának. Édesapám egyébként a képző- és fotóművészeten kívül a zenéért is rajongott, csodás lemezgyűjteménye volt klasszikus és dzsesszzenei felvételekből.

Önnek milyen kapcsolata volt a zenével?

Sz. A.: Hogy milyen kapcsolatom volt a zenével, arra már egészen korai gyerekélményekkel tudok válaszolni. Zeneóvodába jártam, ahol Bébi néni, az óvónénink remekül tudott zongorázni, olyannyira, hogy esténként a Kedves Presszóban bárzongoristaként kereste a mellékest. Na szóval, a zeneóvoda után zeneiskolába is jártam, amit bevallom, nem igazán szerettem.

Miért?

Sz. A.: Túl korai volt számomra Kodály, Bartók vagy Prokofjev, a szolfézst pedig kifejezetten utáltam. De már megint belépett a Kedves Presszó az életembe, mert Lipták Ede, a gimnáziumi matektanárunk este 9 után, amikor a diákok már nem mehettek az utcára, ugyancsak a Kedves Presszóban játszotta végig az estéket remek bárzongoristaként. Amikor ezt megtudtam, összeszedtem a bátorságomat és megkérdeztem, jöhetnék-e a tanár úrhoz dzsesszórákra. Váratlanul azt felelte, hogy egy feltétellel jöhetek, ha nem mondom el senkinek, és esténként úgy megyek be, hogy senki meg ne lásson. Nagyon jó tanárnak bizonyult, tökéletesen ismerte a kortárs dzsesszzenét, és olyasmit is megtanított, amit csak kevés zenész tudhatott.

Hogy került kapcsolatba a Fesztiválzenekarral?

Sz. A.: Sokszor voltam a Fesztiválzenekar hangversenyein már a ’90-es években is, hiszen azt tudtam, hogy nagyon jók. Egyik alkalommal, valamikor a 2000-es évek elején Sziklai János ügyvéd kollégám szomorúan mondta, hogy közös barátunk és kollégánk, Asbóth Domonkos ügyvéd, a Fesztiválzenekar kuratóriumi tagja váratlanul elhunyt. Felhívta a figyelmemet, hogy pótlására új tagot keresnek, aki a jogi ügyekben is segítséget tud nyújtani. Miután néhány komoly beszélgetést folytattam az akkori kuratórium tagjaival, tag lettem én is, irodánk pedig a BFZ jogi tanácsadója. Nagyon imponáló volt az a művésznévsor, akiket a Fesztiválzenekar felsorakoztatott, így különösen vonzónak tűnt a feladat, akkor is és most is.

De nem csak mint ügyvéd fűzi szoros kapcsolat a BFZ-hez, hanem Ön az egyik jelentős támogatója is az együttesnek. Mi motiválta, amikor eldöntötte, hogy támogatja a Fesztiválzenekart?

Sz. A.: A kultúra, a művészet természeténél fogva mecénások nélkül nem működik. Amióta művészet létezik, mindig szükség volt támogatókra. A korábbi évszázadokban a mindenkori uralkodóházak gondoskodtak az alkotóművészek fenntartásáról, és ezáltal biztosították, hogy a művészet élő maradjon. Mára, uralkodóházak híján, ha az állam nem vállal mindent ezekből a feladatokból, a magánembereknek kell gondoskodniuk a művészekről, legalábbis valamelyest. Ugyanis az alkotók legnagyobb része nem képes önmagát a művészetből eltartani, de ez így van rendjén. Mindeközben azt is gondolom, hogy ez egy jó dolog, mert annak, aki megteheti, jó érzés, hogy hozzájárulhat egy-egy művészi sikerhez. Persze mindig meg kell nézni, meddig ér a takaró, tovább nem szabad nyújtózkodni, de az csodás érzés, ha tudhatjuk, hogy részben nekünk is köszönhető egy-egy ilyen érték létrejötte, vagy adott esetben fennmaradása.

Elvár-e bármit is cserébe, amikor például a BFZ-t támogatja?

Sz. A.: A világon semmit nem várok el. Ez nem egy adok-veszek játék, hiszen éppen az előadások minősége, színvonala miatt folyamatosan kapok tőlük. Hogy mások is kapnak ebből az élményből, az csak erősíti bennem a jó érzést.

Van egy csodálatos kortárs gyűjteménye. Itt az irodájában a falon a magyar képzőművészet remekművei láthatóak. Ez is a mecenatúra része, vagy egyszerűen csak szereti a jó művészeti alkotásokat?

Sz. A.: Valóban szeretem és élvezem a kortárs művészetet, nagy élmény látni, megismerni az alkotókat, néha átélni az alkotói folyamatokat. Előfordul, hogy az általam kedvelt művészek műtermében töltök néhány órát, megismerem, megértem, mit és miért csinálnak. Mondok egy példát: a nemrég elhunyt Harasztÿ István Édeskének, akiről korábban nem sokat tudtam, volt sok évvel ezelőtt egy kiállítása, amin megláttam egy különös mobil tárgyat. Azonnal beleszerettem és meg is vettem. Itt áll az irodánk előterében, és végtelenül boldog vagyok, hogy az enyém lehet. Az pedig talán még nagyobb öröm volt számomra, amikor személyesen is megismerkedhettem „Édeskével”. Számtalan alkalommal voltunk nála, sok szép tárgyát sikerült megvásárolnom és életre szóló barátságot kötöttünk. Ő mutatott be sok művészbarátjának, akiktől aztán sikerült további remekműveket vennem. Ez csak egy példa, sok hasonlóról tudnék beszámolni.

Visszatérve a BFZ-re: a kuratórium oszlopos tagjaként hogy látja a jelenét és a jövőjét az együttesnek?

Sz. A.: Azért nehéz a Fesztiválzenekar helyzete, mert bár a legmagasabb színvonalon teljesítenek, most különösen jól gurul a szekér, azt tisztán kell látni, hogy a fennmaradás nagy részben az állami, illetve a fővárosi támogatásból garantálható csak. Most pedig köztudomású, milyen óriási bajban van az állam, az önkormányzatról nem is beszélve, no meg arról az áldatlan helyzetről, amely az állam és a főváros között kialakult. Így ez a két – eddig biztos – láb meginoghat. A magántámogatás pedig nagyon bizonytalan dolog, főleg manapság, amikor a gazdaság ennyire rossz helyzetbe került. Nagy multicégek támogatására lenne szükség, de erre egyelőre nincs remény. Azt azonban senki sem vonja kétségbe, hogy a Budapesti Fesztiválzenekarnak mindenképpen fenn kell maradnia, a legjobbak egyike a világon!