Az új fesztivál koncepciója benne van a címében, hasznosságát is fölösleges érvekkel aládúcolni: illő és üdvös, ha a kontinens népei egymásra utaltságukban megbecsüléssel fordulnak egymás művészete felé. Azt külön rokonszenvvel fogadtam, hogy a legelső alkalommal Csehországra esett a szerkesztők választása, hiszen számunkra azok a népek a legfontosabbak, amelyek térben is hozzánk közel élik életüket, s a csehek annyi mindenben az élen járnak, igazán lehet tőlük tanulni. A fesztivál koncertjein a Dvořák-műsorok, a régi zene, valamint némi igényesen kiválasztott jazz és könnyűzene mellett szerepelt egy kortárs zenei est is – erről szólnak az alábbi bekezdések. Mit lehet egyetlen estén megmutatni egy nemzet mai zenéjéből? Öt darabot – amely, ha körültekintő és elfogulatlan szakember tesz ajánlatot kiválasztásukra, hitelesen villanthat fel működő tendenciákat, s néhány kvalitásos szerzőre, maradandónak vélt kísérletre is felhívhatja a figyelmet. A MűPa Fesztivál Színházában ilyen koncertet hallottam: a megszólalt művek egyrészt egytől egyig jó minőségűek, másrészt lehetőséget kínálnak általános érvényű megfigyelésekre is. Kezdjük az utóbbiakkal. Michal Nejtek (1977), Martin Smolka (1959), Slavomir Hořinka (1980) Ondřej Adámek (1979) és Petr Wajsar (1978) nemcsak ama tekintetben tartozik össze, hogy, mint az évszámokból látható, az alkotók nagyobbrészt harmincas éveikben járnak, de abban is, hogy zenéikben már egyetlen korábbi uralkodó irányzat sincs jelen vegytisztán: sem a hatvanas évektől örökölt „szabad tizenkétfokúság”, sem az utóbbi évtizedek neoromantikus vagy retro hulláma, de még a minimal music sem. Ezek a kompozíciók a „mindent szabad” elve szerint vegyítik az összes felsorolt lehetőséget és még sok mást, s ennek megfelelően, ahogy egyes élelmiszeripari termékek csomagolásán olvasható, „nyomokban fellelhető” bennük ez is, az is. Posztmodern eklektika? Olyasmi. Lényeges közös tulajdonság, hogy a jelek szerint minden szerző fontosnak érzi az erős strukturáltságot: a darabok markánsan meg vannak formálva-szerkesztve, csak egyetlen művet, Ondřej Adámekét véltem túlírtnak. Egyebütt viszont – s ez nagyon fontos – jól eligazodik a hallgató, tudja, mikor hol tart a formafolyamat, és ezek a dolgozatok akkor érnek véget, amikor kell. Szintén fontos, hogy úgyszólván minden kompozícióban tetten érhető az egyenletesen pulzáló ritmus rehabilitálásának kísérlete. Hiába, ez már jócskán a repetitív iskola utáni nemzedék. A konkrétumokra térve: Nejtek alkotása (...a szíved megáll ...folytatod az írást) a jazz erős hatását mutatja a maga rövid, élénken ritmikus, makacsul ismétlődő homofon szekvenciáival (a jazzre utalva majdnem riffeket írtam), aztán meglepetésszerűen éri a hallgatót az angol szövegrecitáció – a hangszeres előadók közül hárman Raymond Carver versrészletét mondják kánonban (Meghal a kutyád). Smolka egy vidéki házban talált, lehangolódott zongora különös akkordjaiban lelt inspirációt: a Csúcsforgalom az égi utakon első perceiben a visszhanghatások kötik le a figyelmet, majd itt is jelentkezik egy erősen ritmizált szakasz, sok ismétléssel, végül egy sajátos, XXI. századi hoquetus vésődik a befogadói emlékezetbe. Érdekes, hogy Smolka a legidősebb, és Hořinka a legfiatalabb, mégis az utóbbi írta a leghagyományosabb zenét. Számomra legalábbis a héber című Shirei ahava a maga elkülönülő, nyíltan tonális hangszerszólóival (egyáltalán: a „szóló” és „kíséret” struktúra tradicionalizmusával), no meg a neoromantikus reminiszcenciákkal az est legkonvencionálisabb megnyilvánulásának benyomását keltette. Adámek (Ça tourne ça bloque) munkamódszere az élő elektronika használatát példázta a maga manipulált beszédhangjaival – de itt is feltűnt az erőteljes ritmizáltság és az ismétlések formaalkotó szerepe, no meg a sűrű textúra, amelyben a hangszerjáték és a beszédhang folyamatosan reflektál egymásra. Wajsar Claudel-haikukat feldolgozó, francia szövegrecitációt (Laurent Winkler) és kamaraegyüttest kombináló opusa, a Nyolc tétel legyezőre volt az est egyetlen olyan alkotása, melyben a stiláris kapcsolódás olykor már-már utánzásnak tűnt: elzsongító, monoton ismétléseivel, hangsávjaival és hangfoltjaival a végkifejlet Steve Reich-hommage-ként hatott. A Csehországban élő szlovák karmester, Peter Vrábel (1969), az ottani UMZE Kamaraegyüttes, a Berg Zenekar alapítója és vezetője kitűnően vezényelte a Fesztiválzenekar világszínvonalon játszó kortárs zenei együttesét – a darabok egytől egyig lelkiismeretes és szuggesztív előadásban szólaltak meg. Vrábel tolmács segítségével, rokonszenvesen tárgyszerű mondatokkal minden egyes kompozíció előtt igyekezett eligazítani a közönséget – az ilyesmi jót tesz az effajta koncertek fogadtatásának. Kortárs műsor esetében népesnek számító, nagyjából nyolcvan-kilencven fős közönség töltötte meg a Fesztivál Színházat. Magyar zeneszerzőt azonban csak kettőt láttam, magyar hangszeres muzsikust egyet – pedig igencsak meresztgettem a szememet. No comment.