Emiatt ma sikk a b-moll zongoraversenyre fanyalgó megjegyzéseket tenni: cukormázas, nem elég mély. Ez a népszerűség átka. Pedig a b-moll koncertnek nem indult fényesen a karrierje. Amikor Csajkovszkij 1874-ben előjátszotta művét tekintélyes mentorának, Nyikolaj Rubinsteinnek, ő - ahogy a szerző fogalmazott - "villámokkal hadonászó Zeuszként" lesújtó kritikát adott róla, játszhatatlannak és közönségesnek minősítette. Csajkovszkij egyetlen hangot sem volt hajlandó rajta változtatni, csak az ajánlást húzta át a kottán: Rubinstein helyett Hans von Bülow-nak címezte a darabot, aki Bostonban be is mutatta. Egy fületlen kritikus megírta: "aligha fog klasszikussá válni"... A Budapesti Fesztiválzenekar június 28-i koncertjén a Művészetek Palotájában a kisfiús alkatú orosz sztár, Daniil Trifonov játszotta a b-moll koncertet Takács-Nagy Gábor vezényletével, és az összes sztereotípiára rácáfolt. Még hogy cukormáz! Inkább chilis csokoládé! Trifonov lenyűgöző. Nem csoda, hogy megnyerte a moszkvai Csajkovszkij-versenyt. Mint őrült, ki letépte láncát, mosolygós gyermek, ki kedvenc játékához ül, mester, akinek kezében minden újjászületik, marslakó, aki lepottyant hozzánk - egyszerre testesítette meg e figurákat, s közben olyan szerénységgel száguldozott vagy énekelt a billentyűkön, mintha azért is bocsánatot kérne, hogy a világon van. Három virtuóz ráadást adott, köztük Kascsej pokoltáncát A tűzmadárból. "Ilyen nincs, ez brutális" - mondta valaki a hátam mögött. Adrenalinbomba, csípős paprikával. Belehalni a zenébe, ez az igazi művészet.