Ritka élvezet, ha az ember a világ egyik legjobb zenekarát Anglia legjobb hangversenytermének csodálatos akusztikai körülményei között hallhatja. Fischer Iván és a harminc éve általa alapított Budapesti Fesztiválzenekar angliai turnéjának hangversenyein végig váltogatta a műsorát, de a Symphony Hallban adott hangversenyen a magukkal hozott művek közül a két legfontosabb hangzott el: Bartók Concertója és Brahms negyedik szimfóniája. (guardian.co.uk)
Mindkét mű olyan erős egyéniséggel és világossággal szólalt meg, ami csak a legkiválóbb zenekarokat jellemzi. A Concerto előadásában Fischer eleven, fürge tempókat diktált. A tételek között alig tartott szünetet, és a közjátékszerű második és negyedik tételhez használt mesés, lakonikus, lezser hangvétel mellett a mű egésze nyomatékosnak tűnt, de sosem hajszoltnak; hatásosnak, de sosem elnagyoltnak. A BFZ kiválóságának alapja csodálatos, fegyelmezett vonóskara, az utolsó tétel fúgájában a csodásan izmos hegedűszólam excellált. A Brahms-műben ugyancsak nehéz volt figyelmen kívül hagyni a vonós szekció dominanciáját. Bár néhány akkord – különösen a harmadik tételben – mintha másképp szólt volna, mint ahogy megszoktuk, a fafúvósok alárendelt szerepet játszottak, de a zárótételben minden kétséget kizáróan ellenállhatatlan teljesítményt produkáltak. Fischer megközelítését a szimfóniához viszonylag nehéz jellemezni: míg a mű néhány része eszköztelen közvetlenséggel szólalt meg és nagyon céltudatosan haladt előre, mások, mint például az Andante kezdete, amely váratlanul mérsékelt tempóban csendült fel, nem annyira, hogy vontatottá tegye az előadást, de ahhoz eléggé, hogy elvegyen az egész csodálatos, logikus összetartozásából.
