A 65 éves Fischer veszettül intelligens és időnként huncut személyiség, akinek a karmesterek között meglepően ritka tulajdonság van a birtokában: a valódi kreativitás. Képzelete elképesztő fordulatszámon pörög. Komponál – „soha nem tartanám magamat zeneszerzőnek” – mondja, noha harmadik operáján dolgozik – és folyamatosan új hangversenyformákon töri a fejét. Állítása szerint a néhány hete elhunyt Nikolaus Harnoncourt, akinél tanult, adta neki a legtöbbet: „Tanárként felnyitotta a szememet, csodálatos kritikus elméje volt” – emlékszik vissza Fischer. „Semmit nem vett készpénznek. Azt mondta, meg kell kérdőjelezni a hagyományt, mert nem a hagyomány a fő dolog, hanem a felfedezés.” Fischer kreatív törekvéseinek egyik hatása a BFZ virágzó népszerűségében mérhető. „Amikor 1983-ban elkezdtük, minden koncertműsort egyszer játszottunk” – mondja. „Ma mindig három házat megtöltünk. Nem arról van szó, hogy azon törnénk a fejünket, hogyan vonzzuk a közönséget. Az ötletek azért támadnak fel bennem, mert izgalmasnak találom őket – és ez valahogy új generációt, új közönséget vonz. Önműködően.” Néhány évvel ezelőtt a BFZ Londonban járt és éjszakai koncertet adott a Promson, amelyen megszavaztatták a közönséget, hogy mit szeretnének hallani. Máskor egy pódiumra felállított fa körül adták elő Beethoven Pastorale szimfóniáját. És amikor belépek, Fischer irodája tele van iskolásokkal, akik a próbát meghallgatni jöttek. A mester az asztalán ülve válaszol kérdéseikre. „Minden próbán így csináljuk” – mondja – és ez csak egyike a zenekar számos, gyerekeket célzó kezdeményezésének, olyanoknak, mint az iskolákban előadott gyerekoperák vagy a középiskolások számára meghirdetett zenei filmkészítőversenyek. „Lehetséges a közösséggel valódi kapcsolatba kerülni – mondja Fischer – ez olyan dolog, amiért nagy felelősséget érzek.” A közelmúlt fejleményei közé tartoznak a Midnight Music éjjeli koncertjei, amelyeket a diákok előszeretettel látogatnak, valamint a zenekar időszakos hangversenyei elhagyott zsinagógákban, ahol meghívott rabbik mesélik el a közösségnek, hogyan is zajlott az élet annak idején – őrizve ezzel a hányatott sorsú ország vészkorszakának emlékét. „Szenvedélyes európai vagyok – mondja Fischer – mert véleményem szerint sokkal fontosabb az, hogy ez a földrész, ahol az országok végre békében tudnak élni egymással, egy közös családot alkosson, mint azok az apró megfontolások, amelyek a nemzeteket távol tartják egymástól. Hetven éve nem kellett egymás ellen fordulnunk, és ez csodálatos ajándék.” A Varázsfuvolát most félig szcenírozva mutatják be Fischer saját rendezésében. „Már egy ideje dolgozom egy olyan operaprodukción, amely szerves egészet alkot, mert szerintem a szokásos rendezői vizuális innováció és karmesteri hangzó konzervativizmus mára kissé unalmassá vált” – jelenti ki. „Negyven évig ez volt és néhányszor nagy dolgok is születtek. De szeretnék új módon bemutatni operákat, és kifejezetten ez a szerves egység érdekel – összekötni a zenét és a színpadot, nem polarizálni.” Fischer Varázsfuvola-szerelme 13 éves koráig nyúlik vissza, amikor a Magyar Állami Operaházban ő énekelte a három fiú egyikének szólamát. Mivel Budapesten nőtt fel, társaival – köztük fivérével, a szintén karmester Fischer Ádámmal egyetemben – profitálhattak az ország zenéhez való egyedi hozzáállásából, a gyerekkori éneklésből kiinduló Kodály-módszerből; a BFZ még ma is gyakran énekli, nem pedig játssza a ráadásszámot. Ez a képzés életbevágóan fontos része a magyar zenei hagyománynak, az ország olvasztótégely-jellegével egyetemben. „Budapesten keresztezik egymást az utak” – mondja Fischer. „Nagyon közel van Bécs, erős a bécsi hatás, Mahler is dolgozott itt. A Balkán is közel van, csodálatos ritmusaival és népzenei hagyományaival, valamint a nagyon jó cigányzenészekkel, akik temperamentumot és virtuozitást hoztak magukkal. Még Oroszország sincs nagyon messze – sok magyar hegedűművésznek volt orosz tanára.” A BFZ tagjai Fischer szerint nagyjából 90%-ban magyarok, de a zenekar egyáltalán nincs elzárva a külföldiek elől. A differenciált stílus volt kezdetben a védjegyük, teszi hozzá, ellenpontozva sok nemzetközi zenekar „egy hangzás mind felett” természetét; ettől még nem a nemzeti, hanem a gondolati egység az, ami igazán számít: „Ebben a zenekarban mindenki számára az első a zene jelentése, nem pedig a felületes és technikai részletek.” A végső egyesítő erő maga Fischer. „Közel érzem magamhoz Leonard Bernstein hagyatékát, akiben a sokoldalúságot csodáltam – volt karmester, zeneszerző, népnevelő, zongorista” – mondja. „Számomra ez egy érdekesebb életmód. Ha kizárólag nagyzenekarokat vezényelnék, egyiket a másik után, szerintem elunnám magam.” Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar május 10-én adja elő a Varázsfuvolát a londoni Royal Festival Hallban (+44 207 960 4200)

Az eredeti cikk itt elérhető.