Alma Hernán Benedí, spanyol csellista, a Budapesti Fesztiválzenekar muzsikusai számára megrendezett 2024-es Végh Sándor Verseny egyik nyertese, június elején a BFZ-vel adja elő Carl Philipp Emanuel Bach 1. (a-moll) csellóversenyének szólóját.

Váradi Júlia: Hogyan került kapcsolatba a BFZ-vel, illetve Fischer Ivánnal?

Alma Hernán Benedí: Többször is részt vettem a Fesztiválzenekar koncertjein Fischer Iván vezényletével, és mindig mélyen inspirálónak, tartalmasnak találtam ezeket az élményeket. Közben gyakran duóztam a zenekar egyik koncertmesterével. Egyik este – négy évvel ezelőtt –, egy koncert után véletlenül megemlítettük Fischer Ivánnak, milyen jó lenne együtt dolgozni Kodály Duóján. Meglepetésünkre azonnal reagált: „Az nagyszerű lenne, holnap reggel nyolckor?” Régóta nem játszottuk a darabot, de természetesen nem hagyhattunk ki egy ilyen lehetőséget. Másnap reggel eljátszottuk a Duót. Miután befejeztük, Fischer Iván azt mondta, nagyon tetszett neki, és hozzátette, szeretné, ha csatlakoznék a zenekarhoz. Teljesen váratlanul ért – hatalmas öröm volt –, és ez a pillanat jelentette ennek a varázslatos utazásnak a kezdetét.

V. J.: Milyen benyomásai voltak a Fesztiválzenekar Végh Sándor Versenyéről, ahol nagy sikerrel szerepelt?

A. H. B.: Amikor először hallottam a versenyről, fantasztikus ötletnek tartottam. Tetszett, ahogyan motiválja a zenészeket, erősíti az összetartozást, és persze élményt jelentett szólistaként fellépni egy ilyen nagyszerű zenészcsoporttal. Nem voltak konkrét elvárásaim, de lelkesen vágtam bele.

A zenésztársak, akik kísértek, rengeteget segítettek és támogattak, ezért örökké hálás leszek nekik. A verseny napján kifejezetten barátságos volt a légkör, és úgy éreztem, hogy a zsűri valóban élvezni akarta a zenét, és olyan biztonságos, bátorító közeget teremtett, amelyben jó volt játszani. Összességében rendkívül inspiráló élményt nyújtott.

V. J.: Mikor és miért választotta a csellót, amely élete legfontosabb hangszere lett? Mi volt ennek a döntésnek az „előzménye” kisgyerek korában?

A. H. B.: Hároméves koromban kezdtem el zongorázni, bár valószínűleg az első években csak azt tanultam meg, hogyan kell a zongoraszéken ülni. Egy nap, amikor ötéves lehettem, és a zongoratanárom házában voltam, ki akartam menni a mosdóba, de tévedésből egy másik ajtót nyitottam ki. Ez a lánya szobája volt, aki csellista. Ő nem volt ott, de a csellója kint volt a tokból, és arra várt, hogy megszólaltassam. Nem gondolkodtam kétszer, fogtam a csellót és a vonót, és elkezdtem „játszani”. Mondanom sem kell, hogy valószínűleg most nem örülnék, ha egy gyerek ezt tenné a csellómmal, másrészt viszont pont az ilyen apró pillanatok dönthetik el a jövőt. A zongoratanárom és az édesanyám odajöttek és megkérdezték, hogy mit csinálok: „Csellista akarok lenni” – mondtam. Néhány évig párhuzamosan zongoráztam és csellóztam, de végül a cselló személyes hangja szólított meg igazán.

Mindezek után most már látom, hogy minden zenetanár, akihez életem során eljutottam, nagyon sokat jelentett nekem, és formálta azt a zenészt, aki ma vagyok.

V. J.: Mi az, amit a legfontosabbnak tart Carl Philipp Emanuel Bach zenéjével és zenei szerepével kapcsolatban – különösen abból a szempontból, hogy ő volt a „nagy” Bach második, rendkívül tehetséges fia és fontos közvetítő a barokk és a romantikusabb hangvételű zene között?

A. H. B.: Bár C. P. E. Bachra mindig úgy gondolunk, mint J. S. Bach fiára, a nézőpontunkat nem árt megváltoztatnunk, ha elgondolkodunk egy mondaton, amit Mozart mondott Carl Philipp Emanuel Bachról: „Ő az atya, mi vagyunk a gyermekei. Akik közülünk bármit is tudnak, tőle tanulták”. C. P. E. Bach valóban hidat képez a generációk között, nemcsak a barokk és a klasszika, hanem már a romantika érzelmi mélységei felé is utat nyit. Személy szerint mindig csodálattal tekintek azokra, akik képesek megelőzni a korukat, különösen olyan időkben, amikor a hagyománynak ekkora súlya van.

C. P. E. Bach fejlesztette ki az Empfindsamer Stil („érzékeny stílus”) néven ismert stílust, amelyet óriási kontrasztok, kifejező dinamika és érzelmi intenzitás jellemez. Zenéje természetes módon áramlik és mélyen bevonja a hallgatót. Nyugodtan mondhatom, hogy ő az egyik legnagyobb felfedezésem.

V. J.: Rávilágítana, hogy mi a legfontosabb és legkülönlegesebb abban a darabban, amit Budapesten fog játszani?

A. H. B.: Emlékszem, amikor először hallottam ezt a darabot – teljesen elvarázsolt. Újra és újra meghallgattam, aztán rögtön a csellómhoz ültem, hogy megpróbáljam hallás után eljátszani, még mielőtt láttam volna a partitúrát. Mélyen megérintett, és azóta is ugyanolyan erős hatással van rám. C. P. E. Bach 1750-ben komponálta ezt a csellóversenyt, ugyanabban az évben, amikor édesapja, J. S. Bach elhunyt. Kétségbeesést és szenvedést hallok benne, de olyan pillanatokat is, amikor a fény és a remény látszik felemelkedni a fájdalomból. Számomra hihetetlenül erőteljes üzenete van, mind zeneileg, mind egzisztenciálisan.

Élvezettel fedezem fel ezt a versenyművet – a drámai karakterváltásokat, az erőteljes érzelmek kifejezését, és azt, ahogyan az emberi tapasztalatok mélységét közvetíti.

V. J.: Feltételezem, már ismeri Budapestet, a fővárost, ahová hamarosan újra ellátogat, hogy eljátssza C. P. E Bach e gyönyörű darabját. Milyen benyomásai vannak a korábbi látogatások alapján?

A. H. B.: Szerintem Budapest egyszerre képviseli a grandiózusságot és a részleteket, a szépséget, a történelmet, a nosztalgiát, mindezt rendkívül karakteres egyéniséggel. Valahányszor a Dunánál járok, lenyűgöz, mennyi gyönyörű dolog létezik egymás mellett – mindegyik a maga egyedi varázsával. Nagyon szeretem Budapest rejtett zugait is, amelyek teljesen más nézőpontból mutatják meg a várost és hídjait. Budapest persze az őszinte és tiszta szívű embereket is jelenti, és számomra a zenészekről is szól, akiket szenvedélyesnek, őszintének, bátornak, kalandvágyónak és igazán inspirálónak tartok.