Többször is láttam már a Fesztiválzenekar koncertjein, ahová rendszeresen jár a családjával. Tudtommal nem kapcsolódik konkrétan a klasszikus zenéhez, mégis amikor látom, úgy érzem, hogy valahol a fellegekben jár a muzsika hallatán. Milyen érzések fűzik a zenéhez és főleg a klasszikus zenéhez?

Nem vagyok zeneértő, soha nem is zenéltem. Ez kimaradt az életemből, sőt, a családom életéből is. Még a karénekről is szívesen kiküldött a tanárnő, mert elég hamisan énekeltem. Viszont apukámnak volt egy igen nagy lemezgyűjteménye és számára az volt a kikapcsolódás, ha a lemezeivel foglalatoskodhatott. Sokat dolgozott és amikor este hazajött, akkor fölrakott egy-egy lemezt. Akkor még fekete bakelit lemezek léteztek csak. Neki ebből több ezer volt. A szocializmus időszakában Kelet-Európában remek lemezkiadók voltak, és nagyon olcsón lehetett hozzájutni a legjobb előadók legjobb felvételeihez. Így összegyűlt több ezer lemeze.

Arra emlékszik, miket hallgatott az édesapja?

Igen, leggyakrabban Beethovent, mert ő volt a kedvence. És persze, hogy emlékszem, hiszen akkoriban anyám szüleivel együtt öten laktunk egy hetvennégy négyzetméteres lakásban, ahol nem lehetett elkülönülni. Ha szólt a zene, akkor azt mindenkinek hallgatnia kellett.

Gyerekként idegesítette?

Eleinte talán nem voltam túl boldog, de egyre jobban hozzászoktam és végül megszerettem.

Szüleim mindketten közgazdászok voltak, de a kultúra azért nagyon is jelen volt az életükben. Volt bérletük a Zeneakadémiára, meg az Operába, az akkor ilyen polgári jellegű családokban elég általános dolog volt. És persze gyakran engem is magukkal vittek.

Jól tudom, hogy már gyerekkorában beleszeretett a vitorlázásba?

Apám versenyszerűen vitorlázott Balatonalmádiban az Építők SE-nél. Az egyesület hajóján időnként engem is elvittek. De ekkor még egészen kicsi voltam, mert aztán hat-hét éves lehettem, amikor őt kvázi eltiltották a vitorlázástól. Az ok pedig az volt, hogy párttagnak nem való a vitorlázás, az a „deklasszált” elemek sportja. Erre abbahagyta, de erről nem sokat beszélt később, mert nagyon zárkózott ember volt, nem mesélt soha az érzelmeiről.

Önben pedig ott maradt a vágy a korábbi nagy élmények miatt, hogy vitorlázhasson?

Hát ezt én akkor még nem tudtam. De amikor apukám meghalt, ott álltam a temetésen, persze szomorúan, de könnyek nélkül, viszont egyszer csak odalépett az egyik korábbi vitorlás versenyzőtársa, és ahogy megláttam, elkezdtem sírni. Ahogy újabb és újabb vitorlás társ érkezett, egyre jobban rázott a zokogás. Akkor azt gondoltam, hogy ez a dolog, a vitorlázás köt az apámhoz, úgyhogy újra el kell kezdenem valamikor. Tizenkét év múlva sikerült egy használt vitorlást vennem, letennem a vizsgát és azóta ez az életem egyik igazán fontos része. Olyankor minden sokkal könnyebb.

De nem lett sportoló. Mi akart lenni?

Vannak gyerekek, akik előtt pontos célok lebegnek a jövőjüket illetően. Nekem ilyen nem volt. Úgyhogy a Rákóczi Gimnáziumban az érettségi idején kizárásos alapon döntöttem el, hogy se orvos, se jogász, se műszaki ember nem akarok lenni, de a matek és a történelem jól ment, tehát maradt a Közgáz. Szerencsére oda magas pontszámmal könnyen bejutottam.

A hetvenes évek első felében - emlékeim szerint - a Közgazdasági Egyetemen volt néhány nagyon bátor, különösen jó képességekkel rendelkező professzor, akik nagy hatással voltak az akkori gazdaságpolitikára és a hallgatóikkal együtt igen progresszív dolgokat csináltak. Ez Önt is érintette?

Voltak ott valóban meghatározó oktatók, például Sárközy Tamásra, Szelényi Ivánra gondolok, de őszintén szólva engem olyan nagyon nem ragadott magával, amit ott kaptam. Leginkább az olyan dolgok izgattak, amiket nem értettem. Így keveredtem a nemzetközi pénzügyeket érintő témák közelébe. Azokról ugyanis halvány gőzöm nem volt. Nem is tanították jól. Nem voltak olyan tanárok, akik a devizaárfolyamok, részvények, kötvények fogalomkörökben igazán otthon lettek volna. Nem is tudhattak eleget erről a világról. Engem meg egyre jobban kezdett érdekelni. Én mindig is olyan voltam, már gyerekkoromban, hogy meg akartam érteni minden ismeretlen dolog működését. Mintha egy kisfiúnak a kezébe adnak egy lendkerekes autót és addig babrál vele, míg szét nem szedi, hogy megértse, mitől és hogyan megy. Ezért aztán keresni kezdtem, hogy hol van az a hely, ahol ezt én végre megérthetem. Az egész országban egyetlen ilyen hely volt, a Magyar Nemzeti Bank. Úgyhogy jelentkeztem az MNB-be. Néhányunkat fel is vettek, akik a nemzetközi pénzügyi szakot végeztük a Közgázon.

Az Ön számára mennyire volt cél a külföldi munka? Mert sokan döntöttek akkor úgy ebből a szakmából, hogy inkább a nyugati pénzvilágban keresik meg a helyüket.

Én nem tartoztam közéjük. Kifejezetten a Nemzeti Bankban képzeltem el a jövőmet. De amikor 1979-ben egyszer csak jött a lehetőség, hogy az MNB londoni bankjába kerüljek, akkor találtam rá az igazi szakmai kihívásokra. Ott aztán megtanultam a pénzgazdaságot, kiválóan éreztem magam, remek barátaim lettek, sikeresek voltunk, rengeteget dolgoztunk. Csodás hat év volt. Közben meg is nősültem, akkor született a két nagyobb gyerekem, szóval igazán álom időszak volt.

’85-ben miért jött haza?

Részben lejárt az erre szánt időm. Azon kívül a kollégáim közül néhányan saját céget indítottak, engem is hívtak, de ha igent mondok, nem jöhettem volna haza, hiszen ez még jóval a rendszerváltás előtt volt. Én is és a feleségem is haza akartunk jönni, az itthoni családjainkhoz. Ráadásul akkor halt meg apukám és anyámat nem akartam egyedül hagyni.

Amikor hazajött, mit talált Magyarországon a gazdasági helyzetet tekintve?

Egy széteső, dekadens, reménytelen helyzetet láttam. Erre úgy tudtam csak reagálni, hogy homokba dugtam a fejem, kertészkedtem, gyereket neveltem és kikapcsoltam a világot. Erre már korábban kifejlesztettem egyfajta képességet, ami ekkor is jól működött. És persze vártam, hátha akad valamilyen új lehetőség. Aztán ’87-’88-ban kezdtek nyílni a kapuk, és elindult valami mozgás. De valahogy a Nemzeti Bankban nem sikerült úgy igazán áttörni. Én pedig vágytam arra, hogy milyen jó lenne egyszer újra olyasmivel foglalkozni, amit Londonban oly nagy élvezettel csináltam. ‘89 februárjában aztán eljöttem a Nemzeti Bankból, rám bíztak egy brókercéget – egy osztrák-magyar értékpapír kereskedő céget – és végre a helyemre kerültem. Úgy éreztem magam megint, mint hal a vízben. Sőt, azt is éreztük, hogy egyre jobb lesz a helyzet. Euforikus időszak következett, még ha a magyar gazdasági szcéna nem is volt könnyű helyzetben, sőt. De én annyira bíztam ebben az országban, hogy az osztrák társunknak úgy fogalmaztam: tíz év és lenyomjuk őket. Óriási optimizmus volt bennem, majdnem a kilencvenes évek végéig, mert úgy láttam, hogy ebben az országban van annyi potenciál, hogy sikerülni fog. Hogy ekkorát kelljen csalódnom, arra nem számítottam.

Simor András a Fesztiválzenekar szabadtéri koncertjén 2022. június 18-án

Nem volt váratlan, hogy 2007-ben a Nemzeti Bank élére jelölik. Egyértelmű volt, hogy elvállalja?

Ennek az volt az előzménye, hogy én a Deloitte auditor és tanácsadó céget vettem át igen nehéz helyzetükben, amelyen sikerült javítanom. De közben azt láttam, hogy a magyar gazdaság nem igazán jól teljesít és ilyen körülmények között egy tanácsadó céget sem lehet igazán jól működtetni. Ezért elkezdtem foglalkozni azzal, hogyan lehetne a magyar gazdaságot más pályára helyezni. Így juthattam eszükbe az akkori döntéshozóknak, meg hát tudták, hogy hosszú éveket töltöttem korábban már a Nemzeti Banknál. Úgy éreztem, hogy erre nem lehet nemet mondani.

Mennyire érezte magát sikeresnek az MNB élén?

Ez egy rettentően nehéz időszak volt, hiszen nem sokkal azután, hogy elkezdtük a munkát, 2008-ban kitört a világválság. 2010-ig ezzel voltunk elfoglalva. Aztán jött a kormányváltás, amely után kiderült, hogy az új kormány kvázi „nem tart igényt a szolgálataimra”, úgyhogy attól kezdve a fennmaradásért kellett küzdenünk. Piszok kemény hat év volt.

Mennyire sikerült megőriznie a nyugalmát és az ismert belső harmóniáját ebben az időszakban?

Természetesen nem adtam fel. De mivel nem vagyok politikus alkat, nem érzem közel magamhoz a politikusokat sem, így nem volt semmi vágy bennem arra, hogy részese legyek a politikának. A Nemzeti Bank vezetését szakmai feladatnak képzeltem, amiről persze utólag kiderült, hogy naiv feltételezés volt a részemről. Nem lehetett a politikán kívül tartani a bankot, de úgy gondoltam, nem szállhatok ki, nem hagyhatom cserben sem a feladataimat, sem a kollégáimat. Végigcsináltam.

Ezt a nehéz időszakot hogyan dolgozta fel?

Továbbléptem. Láttam, hogy Magyarországon számomra bezáródtak a lehetőségek, és akkor pályázni kezdtem külföldi helyekre. Az EBRD-hez (Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank) benyújtott pályázaton sikerült nyernem. így lettem az EBRD egyik vezetője.

Élvezte ezt a munkát?

Már nem annyira, mint a korábbiakat. Merthogy ez egy állami alapokon működő bank volt, és ennyi év után rájöttem, hogy én igazán a magánszektort élvezem. Az áll közel az én habitusomhoz, kultúrámhoz, érdeklődésemhez. De az nagyon izgalmas volt, hogy egészen új, számomra ismeretlen országokkal kerültem kapcsolatba, aminek örültem. Először négy évre neveztek ki, de aztán rábeszéltek, hogy maradjak még egy évig, sőt aztán még egy hatodikra is. De a feleségemmel már nem tehettem meg, hogy tovább húzom, úgyhogy hazajöttünk.

Föl lehet adni a bankszakmát? Nem hagy óriási űrt maga után?

A bankszakmát föl lehet adni, de a nyüzsgés hiányzik. Az állandó információáramlás, az emberekkel való rendszeres találkozás, a véleménycsere hiányzik.

Azt nem gondolom, hogy ezt a hiányt pótolni tudja az a néhány éve létező megbízatás, hogy a BFZ kuratóriumi elnöke, de az biztos, hogy másfajta örömszerzésre alkalmas lehet. Mikor találkozott először Fischer Ivánnal és hogy jött ez a feladat?

A zene iránti szeretetem egyre erősödött. Azt pedig mindig is nagyon fontosnak tartottam, hogy a zene a magyar kultúra egyik ékköve. Annak van a legnagyobb esélye arra, hogy a világban elismert legyen, hiszen nem korlátozza a nyelv. A zenét mindenki érti. Azt éreztem, ha ezt bármiben tudnám segíteni, annak nagyon örülnék. Valamikor, még 2010 előtt a Zeneakadémián dolgozó barátaim megkértek, hogy legyek a ZAK gazdasági tanácsának elnöke. Aztán Király Júlia kollégám összeismertetett Fischer Ivánnal, aki elnököt keresett a kuratóriuma élére. Én őt személyesen nem ismertem, csak a koncertteremben láttam korábban, amikor a Fesztiválzenekart vezényelte. Örömmel vállaltam ezt a megbízatást, de csak ha a Nemzeti Bankban lejár a mandátumom. Csakhogy utána jött a londoni hat év, úgyhogy Fischer Ivánt kénytelen voltam szembesíteni ezzel az új helyzettel. Ő úgy gondolta, hogy így is megoldható ez a dolog. Ennek lassan tíz éve.

Mi a legfontosabb dolga a kuratórium elnökének?

Én nem vagyok egy nagyon kreatív és innovatív ember...

Nem értékeli alul magát?

Nem, ezt komolyan így látom. Racionálisan, logikusan gondolkodom, a megoldandó feladatokat általában meg tudom oldani, jól felismerem a helyzeteket, jól tudok embereket irányítani. De kreativitás híján elképesztően nagyra értékelem azokat az embereket, akik rendelkeznek a kreativitás és az innovatív gondolkodás képességével. Fischer Ivánnál kreatívabb embert nem ismerek. Ez hihetetlen módon imponál nekem. A másik, ami engem mindig érdekelt, hogyan lehet piaci logika alapján működtetni olyan dolgokat is, amelyek nem a gazdaság részei. És azt láttam, hogy itt van egy zenekar, ami nem úgy működik, mint egy bürokratikus intézmény, hanem vállalkozásszerűen. Aki ott dolgozik, annak nap mint nap maximumot kell teljesítenie. Nincs garantált és bérelt hely, hanem minden a teljesítménytől függ. Az is tetszett, hogy nem az állam emlőin élnek, még ha kapnak is az államtól nagyon jelentős támogatást, de a bevételeik több mint negyven százaléka magánbevétel. Ez Európában szinte példátlan. Az is imponál, hogy Fischer Iván nem az a művész, akit a zenén kívül semmi más nem érdekel. Hanem gyakorlatilag minden. Egyszer előadást kellett tartanom neki például a monetáris politikáról, de ugyanígy érdeklődik a gazdaságpolitika, a nemzetközi politika, a filozófia, a technika és még sok minden iránt. Mindenről lehet vele beszélgetni. Óriási élmény ilyen emberrel találkozni. Tehát az egész környezet, amibe bekerültem, vonzott, mint a mágnes. Persze, mint minden zsenivel, vele sem mindig könnyű együtt dolgozni, de nagyon megéri. Ami a kuratórium legfontosabb feladatát illeti, az pedig természetesen az, hogy a zenekar ne csak fenn tudjon maradni, hanem az eddigiekhez hasonlóan fejlődni is tudjon. És lám, ismét rákerült a világ tíz legjobb zenekarának listájára. Várjuk, hogy talán még az első is lehet!