Ön zeneszerző, klarinétművész és karmester egy személyben. Mi dönti el egy adott helyzetben, hogy melyik énje kerül előtérbe? Egy korábbi interjúban azt mondta, nem tudná elképzelni az életét sem a hangszere, sem pedig a zeneszerzés nélkül. Jörg Widmann: Nagyon szerencsés és hálás vagyok azért, hogy a zenének ilyen sok aspektusával foglalkozhatok, az pedig való igaz, hogy egyik nélkül sem tudnám elképzelni az életemet. Amikor a színpadon állok a klarinétommal, felszökik bennem az adrenalin, ami teljesen más érzés, mint éveken át dolgozni az asztalnál ülve egy operán. Az operaírásban nincs meg az a bizonyos adrenalin? J.W. De, abban is van belőle bőven, viszont a két dolog teljesen más. Most éppen egy zongoraversenyen dolgozom, miközben minden este koncertezem. Ebből egyenesen következik, hogy nincs elég időm az alkotásra. Mindig is szerettem éjjel komponálni, mert az egy nagyon nyugodt időszak. Néha még azt sem veszem észre, hogy felkel a nap, annyira koncentrálok a zenére. Valójában tehát nem válik szét Önben a többszörös zenei identitása. Ez lehetetlen. Sokszor megpróbáltam, de mindig belebuktam. Amikor a Babylon című operámat írtam, fél-egy év telt el úgy, hogy jóval kevesebbet koncerteztem. De ez ritka, és általában inkább úgy néz ki, mint ma este: másfél óra múlva színpadon leszek, éjszaka pedig megírom a zongoraversenyem következő részét. Fárasztó életvitelnek tűnik. Ez egy csodálatos dolog, de néha valóban olyan keveset alszom, hogy bele is betegszem. A repülőtéren gyakran gondolom azt egy-egy átszállás közben, hogy ez borzalmas, és azt kérdezem magamtól: miért csinálod ezt? De amikor megérkezem, és eljátszom Mozart klarinétversenyének első taktusait, én vagyok a legboldogabb ember a világon. És olyankor otthon van. Pontosan. Olyankor otthon vagyok. Előfordult már, hogy Mozarthoz hasonlították. (Nevet) Mozart valódi zseni volt és imádom a zenéjét, de ha ő kerül szóba, mindannyiunknak félre kéne tennünk a tollunkat. Egy dolog mégis helytálló lehet ebben a hasonlatban. Mozart idejében teljesen természetes dolognak számított, hogy egy zeneszerző több hangszeren is játszik. Egészen biztosan tudott hegedülni, zongorázni, orgonálni, és talán még egy negyedik hangszerhez is értett. A muzsikusoknak pedig természetes volt, hogy legalább alapvető zeneszerzői ismereteik legyenek. Nekem ezek a dolgok ma is nagyon természetesek. Amit sajnálok (anélkül, hogy bárkit is hibáztatnék), hogy ma már úgy beszélünk erről a jelenségről, mint valami különlegességről. Ez a folyamat a 19. század közepén kezdődhetett el, amikor megjelentek az első hangszeres virtuózok. Ma a zenészek már általában csak egy területre fókuszálnak. Én viszont szeretem a sokszínűséget és túlságosan is kíváncsi vagyok ahhoz, hogy csak egy dologra figyeljek. Ősszel a Budapesti Fesztiválzenekar játssza az egyik izgalmas kortárs darabját a Bridging Europe fesztiválon, melynek célja, hogy közelebb hozzon egymáshoz különböző országokat. A Dubajor Táncok két kultúra, a dubai és a bajor találkozásából született. Képes ez a darab arra, hogy beteljesítse ennek a fesztiválnak a misszióját? Nagyon könnyű lenne erre igennel válaszolnom, de nem tudok. A kultúrák találkozása nagyon fontos, keverni viszont nem feltétlenül kell őket. Az lenne igazán jó, ha ez a fesztivál kíváncsivá tudná tenni az embereket. Hogy átéljék az érzést, amikor valami nem a tiéd, valami más, mint a megszokott, mégis különleges hangulata, íze, illata van, és van benne valami izgalmas, ami elvarázsol. Az én darabom esetében sokan reménykedtek benne, hogy kimegyek Dubaiba, és amikor hazajövök, hirtelen majd arab zenét fogok írni. Ez nem ilyen egyszerű. Amikor kiutaztam, folyamatosan bajor keringők jártak a fejemben. A teljes interjúért kattintson IDE.