Első véletlenszerű találkozásunk szerelemnek bizonyult első hallásra, mert azóta minden évben pénztárnyitáskor megvesszük a bérletet a következő szezonra. A tisztelt úrról (Mahler) azóta kiderült, hogy korántsem a kedvencem, de az első élmény emlékére minden évben zokszó nélkül végigülöm a Mahler-ünnep nevű koncertet. (Sajnos a Tragikus szimfóniát csak zokszóval!) Nagyon megszerettem a koncertre járás élményét, hogy az évad végére ismerősök ülnek mellettünk (még ha zavaros tekintetű zenebolond vagy állandóan zacskóval zörgő idős hölgy is!), hogy adnak cukorkát, azért hogy a téli estéken ne köhögjék agyon az előadást a kehesek (miért nem maradnak otthon!?), hogy a zenekar hangolása alatt kifigyelhetjük, hogy a kedvenc fehérhajú brácsásunk játszik-e ma vagy találgathatjuk, miért nem Violetta ezen este a koncertmester. Lenyűgöz az épület is (Művészetek Palotája), bármely pozícióból sok látnivalóval szolgál, de már az előcsarnokban lődörögni is nagy élvezet. Hálás vagyok érte Demjánnak, mert nekem már valószínűleg több örömet okozott a megépítésével, mint magának a pénzzel, amit keresett rajta. És mellette áll a példa, hogy milyen rosszul is elsülhetett volna! (Nemzeti Színház) Persze a zene a lényeg és sok minden történt az első Mahler est óta. Kiderült, hogy a koncert bizony rendkívül érzékeny műfaj. A zenekar szinte mindig nagyon jó, az élmények különbségeit a műsor, a dirigens és a szólista okozza. El kell hogy mondjam, hogy a műsor alapján még soha nem sikerült következtetnünk arra, hogy eufórikus vagy csak nagyon jó lesz-e a koncert. Mindig más, mint várjuk! Kedvenc zenedarab is lehet éppen csak kellemes, és sajnálatos tájékozatlanságunk folytán sosem hallott, furcsa című zenemű is lehet fergeteges! Részlet a 2007-es meglepetés koncertből. (Évente karácsony táján, van egy előzetesen nem ismertetett programmal és tematikával futó meglepetés koncert. Kivétel nélkül varázslatos hangulatú, ötletes, emlékezetes műsorral.) A Fesztiválzenekar legjobban a Fischer Iván vezényletével szól, de az esetek felében vendég vezényel. Mondjuk évente van egy, akivel ugyanúgy szólnak, mint a házi dirigenssel. De magukban is jól játszanak! Vannak karmesterek, akik szerintem csak zavarják az előadást, integetnek így-úgy, ilyenkor a koncertmester vagy a szólamvezetők szervezik a zenélést és a karmester a végén üdvözült mosollyal csodálkozik, milyen jól sikerült a koncert. A legjobb vendégdirigensnek Ion Marin fiatal román karmestert láttam, az egyik legkedvesebb emlékem pedig Sabine Meyer német klarinétművésznő, aki hátnélküli estélyi ruhában, szóló fújás közben a meztelen vállaival még a zenekart is elvezényelte, nem rosszul. Minden évben fantasztikus szólisták fogadják el a Fesztiválzenekar meghívását néhány koncert erejéig és általában az ő emlékezetes teljesítményük alapján lehet az évad legjobb koncertjét kikiáltani! A magyar vendég (Schiff Andráson kívül, aki minden évben fellép a zenekarral) nagyon ritka, ezért néhány évvel ezelőtt, amikor a Lendvay József nevét először láttuk a műsorban úgy gondoltuk, hogy biztos egy gesztus a hazai zeneéletnek. (Mint említettem várakozásaink rendre nem jönnek be!) Amikor a népek már a csilláron is elkezdtek lógni (nincs csillár, de ha a Zeneakadémián lett volna!), mellettünk sosem látott családok (a felnőttek ölében kiskorú gyerekekkel!) szorongtak, a harmadikon zsúfolásig megtelt az állórész, akkor kezdtünk gyanakodni, hogy megint nem tudjuk mire jöttünk! Már nem tudom mit játszott, de sohasem hallottam olyan hegedűjátékot! És nemcsak a Stradivari miatt, amit megszólaltatott! Majd a rendkívül virtuóz játék után, amit csak a több nemzedéknyi cigányprímás ősök tudtak beleoltani, ráadásnak egy Bach művet választott, ami a teljesen másik véglet. És ez is tökéletes volt, lassú és pontos, mint egy metronóm. Na ez a szólista a hétvégén újra a Fesztiválzenekarral koncertezett és most nem hibázva a várakozásaimban egész évben készültem erre a napra! Paganini első hegedűversenyét játszotta olyan elsöprő sikerrel, hogy a zenekar fegyelmezett bérletes közönsége a második tétel után tapsolni kezdett, amihez hasonló 'atrocitás'-t még nem tapasztaltam. (Bár egyszer pont a Fischer Ivántól hallottam, hogy nemcsak nekem kínos a tételek szüneteiben a mozgolódás, krahácsolás, sutyorgás, szerinte is inkább tapsolna a közönség, mint ahogy az eredetileg is történt, ezzel elnyomva ezeket a kényszeredett zajokat.) Ez a zseniális hegedűs minden póz és sztárallűr nélkül kiáll, és szerintem adott idő alatt kétszer annyi hangot kicsihol a hegedűjéből, mint amennyit fizikailag lehetséges, illetve a hegedű hangterjedelmén (van ilyen?) kívüli hangokat is megszólaltat. És úgy fogja a hangszerét, mint egy cigányprímás, a zenekar hegedűs szekciójának minden tagja modorosnak, pózolónak tűnik mellette. Mit mondjak! A lelkesebb külföldi közönség felállva bravózott, felkészült hölgyrajongók virággal érkeztek, a sztoikus magyar nyugdíjaskorú bérletesek az ötvenes évekből visszamaradt vastapssal majdnem szétvetették a MÜPA oldalát. És mindezt még a két ráadás előtt, amelyből az egyik olyan hegedűjátékot mutatott be, amelyhez kíséretet is biztosított magának, amikor a hegedű nyakát fogó kezével pengette is a hangszert a hegedülés mellett. Mindez a koncert első felében történt és ha nem Lendvay József lett volna a vendég, akkor a második részben elhangzott Csajkovszkij-szimfónia el is homályosíthatta volna az emlékét és akkor most arról írhatnék, hogy milyen csodás a zenekar. De azt majd egyszer akkor, amikor a szólista nem ilyen átütő! Megszavazom az évad legjobb koncertjének, hiszen már vége felé tartunk az idénynek, nem hiszem, hogy jön még jobb! Semmiért egészen (blog)