Nem gyakran fordul elő velem, hogy annyira magával ragad egy előadás, mint amennyire az volt, amit Coopertől és a Budapesti Fesztiválzenekartól hallottam. Fischer Iván szoros gyeplőn tartja őket, és minden hangjukat hallani lehetett akkor is, ha halkan játszottak. Mintha csak leckét akartak volna adni abból, hogyan kell egy szólistát kísérni. Üdítő élmény volt, éppen az elelntéte azoknak az estéknek, amikor a zongoristának meg kell harcolnia azért, hogy hallani lehessen, amit játszik. Imogen Cooper, aki mostanában amolyan indián nyarát élvezi pályájának, nyilvánvalóan élvezte, hogy ilyen kitűnő muzsikusokkal muzsikál. Közös zenélésük olyan minőségű előadáshoz vezetett, amelynek egésze jóval több volt, mint a részek summázata. Sok ok van rá, hogy az embernek tessék a Budapesti Fesztiválzenekar: kezdődik mindjárt azzal, ahogy vezetőjük vezeti őket. A férfiak nem hagyományos frakkot, hanem öltönyt viseltek. A hölgyek – akikből sok van a zenekarban – többnyire fekete nadrágot és felsőt öltöttek. A Beethoven-darabban a vonóskar csökkentett létszámmal játszott, natúrtrombiták és natúrkürtök szerepeltek, még az ütős is régi üstdobokat használt. Érdekes volt az ülésrend is, ahogy Fischer az Anvil pódiumán elhelyezte muzsikusait: az első és második hegedűszólamot elöl, jobb és baloldalon, egymással szemben. A csellók a baloldalon, a brácsák a jobboldalon, a nagybőgők – amelyekből nyolc is volt, a hátsó sorban, a fafúvósok mögött. Mi - az első hegedűsök utolsó pultja mögött ülve is – kiegyensúlyozottnak hallottuk a hangzást. Tetszik, amikor a basszus középről jön és nem távolról, a jobb szélről, ahogy szokott. A zenekar nagyon-nagyon jól játszott – szinte kifogástalanul, Fischer pedig tökéletes karmesternek tűnt. Nyilvánvalóan ő irányított, de nem kellett különösebb mutatványokat bemutatnia, hogy mindent elérjen, amit csak el tud érni. Láthatóan minden be volt próbálva, és annyira különbözött a brit zenekarok megszokott gyakorlatától, akik olykor mintha menet közben raknák össze produkcióikat.
A műsor szintén érdekes volt, sokkal izgalmasabb, mint az előző heti cseh koncert. Fischer nem ragaszkodott hozzá, hogy mindenáron magyar zenével töltse meg műsorát, jóllehet a koncert Dohnányi Szimfonikus perceivel kezdődött. Dohnányi magyar volt, de nyilvánvalóan nem abból a fajtából, mint Kodály és Bartók. Aztán a Beethoven-zongoraverseny következett, majd a szünet után Brahms negyedik szimfóniáját vezényelte Fischer. Sokan ezt tekintik Brahms legjobb művének, az Allegro giocoso harmadik tételben a zenekar a lehető legszebb arcát mutatta.
Nagy koncert volt. Maradt mégis valami fenntartásom? Igen, maradt. A zenekar előző este a South Bank Centre-ben játszott, ahol a Brahms-mű helyett Bartók csodálatos zenekari Concertója szerepelt a műsoron. Ha én állítottam volna össze a programot, egészen biztosan valamelyik Bartók-zongoraversenyt választottam volna. Ha a legjobb magyar muzsikusok nem magyar zenét játszanak, akkor ki játsszon magyar zenét? Még a ráadásként játszott Brahms Magyar tánc is csak amolyan gyenge pótlék volt, azt mondják, nem is igazán magyar zene, csak egy kicsit földíszített, kicsinosított cigányzene, azt viszont igazán senki sem tagadhatja, hogy gyönyörűen játszották, úgyhogy ezúttal nem is panaszkodom, hogy sok volt a Brahmsból.
