„Nagyon szeretem”, mondja a 61 éves Fischer a Konzerthaus kitűnő akusztikájáról és „meghitt, meleg” hangulatáról. A különös díszítésű, szerény méretű teremben előadott zene „egészen mellbevágó”. A Konzerthaus és állandó zenekara életében új fejezet kezdődik augusztus 17-én, amikor Fischer hivatalosan megkezdi első évadját a zenekar vezetőjeként és a Konzerthaus zeneigazgatójaként. A budapesti születésű karmester ingázni fog Berlin és szülővárosa között, ahol zeneigazgatói posztot tölt be a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) élén, amelyet rendszeresen a világ legjobb zenekarai közé sorolnak. Fischer kinevezése olyan időszakra esik, amikor a karmester és budapesti zenekara egyaránt sikert sikerre halmoz. Tavaly Fischer volt azon három karmester egyike, akiket a brit Gramophone magazin az év művésze díjra jelölt, mégpedig két elismert, nála három évtizeddel fiatalabb egykori csodagyerek: a venezuelai Gustavo Dudamel – a díj nyertese – és a lett Andris Nelsons mellett. Közben Fischer és a BFZ a holland Channel Classics zenei kiadónál megjelent úttörő jelentőségű, high-tech felvételeivel is kivívta sokak lelkesedését. A BFZ a világ vezető zenekarai közül a legfiatalabb. A Fischer Iván és Kocsis Zoltán zongoraművész-karmester által 1983-ban alapított zenekar egyedi hangzása mellett egy olyan radikális hozzáállást alakított ki, amely jól tükrözi Fischernek a zenekarokkal szemben táplált általános szkepticizmusát. „Régebben nem szerettem a zenekarokat”, meséli Fischer, a zöldellő budai hegyekben, az 1920-es években épült budapesti villája nappalijában, ahol feleségével, Pivon Gabriellával, a BFZ első fuvolistájával, két kisgyermekükkel és házi kedvenceikkel él. A BFZ alapítását megelőző évekre visszatekintve elmondja, hogy a zenekarokat „unalmasnak” tartotta, olyan helyeknek, ahol az ember hiába keres igazi művészetet. A zenészcsaládból származó Fischer (bátyja, Fischer Ádám, neves operakarmester) gyermekkorában csellistaként kezdte, testvéreivel kamarazenét játszottak. Mint mondja, a BFZ évtizedekig tartó formálódásában komoly szerepet játszott a közönség és a zenészek „lelkesedése és kölcsönhatása”, amelyet a vonósnégyes koncerteken tapasztalt. Fischer újításai közé tartozik a zenészek szokatlan elrendezése a BFZ-ben, emeli ki Jared Sacks, a Channel Classics amerikai születésű alapítója és igazgatója. Fischer állandóan cseréli a zenészek helyét, mondja Sacks. Beethoven 6. szimfóniájának 2010-es felvételén Fischer a szokványos gyakorlattal ellentétben a fúvósokat a vonósok közé ültette elszórva. Az első és a második hegedűszólam tagjait pedig rendszeresen egymással szemben, nem pedig egymás mellé ülteti le, így a második szólamnak – amelyet esetleg gyengébbnek tekinthetnek – az elsővel egyenlőnek kell lennie. Sacks szerint az eredmény „sokkal kiegyensúlyozottabb” hangzás. A BFZ egyedülálló hangzását Fischer érzelmi alapon közelíti meg. „Sok zenekarban távolságtartóan játszanak a zenészek”, mondja. „Úgy gondolják, annyi a dolguk, hogy helyesen játsszanak, és kövessék az utasításokat. Itt [a BFZ-ben] egy olyan rendszert alakítottunk ki, amelyben a zenészek feladata az, hogy teljes szívvel muzsikáljanak, és kockázatokat is vállaljanak – azaz érzelmileg is bevonódjanak. És ez az, ami hallatszik.” Fischer új második otthona, a Konzerthausorchester szintén egyedülálló jelenség az európai zenekultúrában – itt is viszonylag fiatal zenekarról van szó, amely nemrég arculatváltáson ment keresztül. Az1952-ben alapított zenekar – Kelet-Berlin válasza a nyugati oldalra került Berlini Filharmonikusokra – Berliner Sinfonie-Orchester néven volt ismert 2006-ig, amikor a jelenlegi nevét felvette. A zenekart leginkább Kurt Sanderling német karmester tette ismertté, aki hosszú időn át dolgozott velük, s akit ma számos karmester példaképének tekint. Sanderling múlt év őszén halt meg, 98 éves korában, és Fischer berlini munkájának egyik első szakaszát egy Sanderling emlékére rendezett fesztiválnak fogja szentelni. Az újraegyesített Berlinben ma is élnek az 1989 előtti zenei szokások, s a Konzerthausorchester rajongóinak jelentős része még a kommunista időkből származik. Fischer „nagyon meghatónak és szépnek” tartja a hűségüket. „Igyekeztem megérteni ezeket az embereket”, mondja új kelet-berlini közönségéről. „Mindenki örül a Nyugathoz való csatlakozásnak, ugyanakkor bizonyos értelemben büszkék arra, ami Kelet-Berlinben tisztán zenei szempontból történt. És továbbra is büszkék szeretnének lenni rá.” Sebastian Nordmann, a Konzerthaus intendánsa szerint a 12 ezer bérletvásárlójuk kb. 20%-a a kommunista időkből maradt meg. Fischer urat azért hívtuk meg Berlinbe, mondja Nordmann, mert nemcsak „csodálatos karmester”, hanem „fantasztikus pedagógus” is. Sem Fischer, sem Nordmann nem beszél arról, milyen irányt jelent majd Fischer vezetése a jövőbeli zenei felvételek szempontjából, Jared Sacks azonban nagyon reméli, hogy a BFZ továbbra is folytatja munkáját a Channel Classics-szel. Fischer ragaszkodik ahhoz, hogy stúdiófelvételeket készítsenek, ne élő előadásokat vegyenek fel, noha az utóbbi, időtakarékos módszert ma számos zenekar részesíti előnyben. Mint mondja, jobban szereti a Channel Classics-et a nagyobb kiadóknál, ahol gyakran fontosabb, „hogy néz ki egy CD”, mint hogy „hogyan hangzik”, mondja a karmester. A jövő hónapban a Channel Classics kiadásában megjelenik Mahler 1. szimfóniája a BFZ előadásában. Fischer választása a szerző iránti érdeklődésének újabb megnyilvánulása, hiszen – mint mondja – régóta különös rokonságot érez Mahlerrel. „Remélem, nem túl misztikus, amit mondok, de Mahler partitúráit sokkal kevesebbet kell tanulmányoznom, mint más zeneszerzőkéit”, jelenti ki. „Tényleg nem tudom, miért van ez”, mondja, ugyanakkor megjegyzi, hogy kettőjük háttere között sok kapcsolódási pont van. „Mahler a Habsburg Birodalomban született, nem vallásos, kultúrarajongó zsidó család sarjaként”, mondja, majd hozzáteszi, hogy az ő családja „tökéletesen ugyanilyen”. Fischer zsidó származása egyes magyar internetes oldalakon „primitív” antiszemita kirohanásokat váltott ki, amit a karmester egy olyan jelenség részének tart, amelyet a magyarországi helyzet megfigyelői közül sokan az ország változóban levő politikai légkörének tulajdonítanak. 2010-ben a korábban egyszer már miniszterelnöki posztot betöltött Orbán Viktor jobboldali Fidesz pártjával új kormányt alakított, és olyan politikai irányvonalat kezdett képviselni – köztük egy új alkotmány bevezetését –, amelyet egyes bírálói antidemokratikusnak tartanak. Ezzel egy időben a kisebb nacionalista és szélsőjobboldali pártok népszerűsége és láthatósága is növekedett. A magyar kulturális élet számos vezető alakja felemelte szavát a kormány egyes politikai intézkedései és a nacionalista érzelmek felerősödése ellen, köztük Fischer Iván és bátyja, Ádám, aki 2010 végén lemondott a budapesti Állami Operaház zeneigazgatói posztjáról, és ma Edinburgh-ban él. A kormány bírálói között van Schiff András, a külföldön élő magyar zongoraművész is, aki ma nem vállal fellépést magyar koncerttermekben, valamint a Nobel-díjas író, Kertész Imre is. A BFZ a zenének szentelte magát, mondja Fischer, és „politikai megfontolásokról nem esik szó”. Azonban úgy gondolja, hogy a zenekarnak – amelyet a kommunista időkben keletkezett, állami finanszírozású zenekarok és kultúrpolitika ellenében hoztak létre – van némi ellenzéki „felhangja”, amely mostanában vonzóan hat a közönségre, akikben egyre nagyobb az igény a nyitott szellem iránt. A távoli jövővel vigasztalja magát, amikor a mai Magyarországon tapasztalható „elképesztő nacionalizmusról” beszél. „Európa lassú integrációs folyamaton megy keresztül”, mondja. „Semmi kétség, hogy ez egy föderális rendszerhez fog vezetni, egy Európai Egyesült Államokhoz”. Magyarország mostani politikai légköre negatív reakció erre a változásra, és az ahhoz vezető út emiatt érződik „rögösnek”. Berlinben a zenével egyrészt azt szeretné elérni, hogy „Berlin többi részét” összehozza a keleti rész zenerajongó törzsközönségével, másrészt hogy Magyarországot összekösse Európa többi részével. A zene „hidat képez”, jelenti ki, „városok, nemzetek és népek között”. J.S. Marcus