Fischer Ivántól és csodálatos Budapesti Fesztiválzenekarától már kaptunk néhány kimagasló Mahler-felvételt: a második, a negyedik és a hatodik szimfónia felvételét. Fischer szimfóniafelvételei nemcsak arról árulkodnak, hogy ezek a muzsikusok milyen egyedülállóan képesek megragadni a mahleri idiómát, de a karmesternek azt a tehetségét is megmutatják, amellyel e műveket új szemszögből képes látni – nem könnyű feladat akkor, amikor e szimfóniák egyre több felvételen hallhatók, alig múlik el hónap anélkül, hogy a hanglemezcégek új lemezen jelentetnék meg friss (vagy éppenséggel régi) Mahler-felvételeiket. Fischer megközelítésének frissessége és kutató-kereső természete tagadhatatlan, és még azoknak Mahler-rajongóknak is alaposan tanulmányozniuk kell ezeket a sok pontjukon revelációszámba menő előadásokat, akik amúgy a múlt valamely nagy előadójára esküsznek.
Legfrissebb, az első szimfóniából készült lemezének javára válik a felvétel csodálatos hangminősége, ami Jared Sacks és Hein Dekker hangmérnökök munkáját dicséri a zenekar felvételeinek otthonául szolgáló, kiváló akusztikájú budapesti Művészetek palotájában. Rögtön a szimfónia kezdőhangjai jól illusztrálják munkájukat – a valóban pianissimóban megszólaló, kitartott vonósharmóniák, a fafúvósok madárdala, a meleg hangú kürtök, és a távoli trombitafanfárok tiszta és csodálatosan kiegyensúlyozott akusztikus perspektívában hallhatók. Azt, ahogy Fischer megidézi Mahler természetzenéjét egyszerűen nem is lehetne szebben megragadni, mint ahogy azt a felvétel hangvarázslói teszik. Az első tételt természetes, derűs tempóban játssza, ami lehetővé teszi, hogy élvezzük a zenekar makulátlan játékát, majd ahogy a zene elkomorodik (13'20”-tól), és közeledünk a tétel tetőpontjához, Fischer lelassítja a tempót, hogy aztán csodálatos, katartikus feszültséget építsen fel, ütősökkel, harsogó trombitákkal és ujjongó kürtökkel. Apró nüansz ez csupán, és mint az összes hasonló előadói ötlet, ez is nyilvánvalóan sokaknak tetszik, másokat pedig bosszant, de a belőle áradó életkedvet nem lehet nem észrevenni. A Scherzo olyan üdítő, akár a friss levegő. Fischer fürge tempókat vesz, ami hála a mély vonósok tiszta játékának, derűt, üdeséget kölcsönöz a tételnek. A trió élvezetes könnyedséggel és érzelmes rubatóval szólal meg, és nem válik modorossá. E tekintetben a felvétel a karmester felülmúlhatatlan Mahler 4. szimfónia-felvételére emlékeztet. Fischer és zenekara tökéletesen érzik a harmadik tétel gyászindulójának különböző hangulatait, a közönségességtől a fenséges nyugalomig. A tétel klezmer-passzázsait humorral, de parodisztikus túlzások nélkül kezelik az előadók, élvezetes a cintányér és a nagydob, másutt pedig a tamtam ütéseinek megszólalása a felvételen.
Ahogy az egy ilyen előadógárdától elvárható, a viharos finálét, a szorongástól a diadalmas befejezésig, a muzsikusok lélegzetelállító játékkal szólaltatják meg. A mű zárótételét befejező „nagy zenebona”, az utolsó három perc mérsékelten, visszafogott egyszerűséggel kezdődik, majd fokozatosan nő szenvedélyes csúcsponttá. Aki ebben a zenében egy Bernstein túlzó gesztusait keresi, egy kicsit csalódni fog Fischer ragaszkodásához és hűségéhez kottában álló hangjegyekhez, ám a végső mérleg azt mutatja, hogy ez egy nagy felvétel, és e nagyszerű lemez minden egyes lejátszása után csak növekedni fog csodálatunk.
http://www.sa-cd.net/showreviews/8060#9172
