Ha tényleg lesz áldás az idei hangversenyévadon, tudom, kinek kell köszönni: Philipp Györgynek és a rengeteg gyereknek, meg a néhány felnőttnek, akik előadták Britten művét, a Noé bárkáját a Fesztivál Színházban. A néhány felnőttbe az ember magát is besorolhatja, hiszen ez a darab lényege, a közönségnek is énekelnie kell. Nyilvánvalónak látszott, hogy itt fog bukni a koncepció, Britten azt akarta, hogy szűnjék meg a különbség a pódium két oldalán, a nézők érezzék maguknak a darabot, hiszen ők adják elő, de mi biztos nem fogjuk előadni. Még ha akadnak is lelkes lények, akik örömmel csettintgetnek, tapsolnak, dobognak a lábukkal, amikor kitör a vihar, a legjobb indulattal sem fogunk angol egyházi énekeket zengeni, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem ismerjük őket. Erre a problémára azonban nagyon egyszerű megoldást talált a rendező-karmester Philipp György: megtanította a kórusokat. Kiosztottak kottát, szövegeket, és gyerünk vissza az iskolapadba, átvesszük az anyagot, még egyszer és még egyszer, tényleg nem is olyan bonyolult. Van hozzá magyar szöveg, kicsit bikkfa a nyelve, de az eredeti sem Shakes­peare, kár ezen fönnakadni. Nem is akad fönn senki, a közönség énekel, mint a kisangyal, Philipp György okít, vezényel, letol, bár úgy tesz, mintha csak a gyermekkarnak szólna. Ami az első pillanatban fölösleges nézőszekírnak tűnik, arról hamar kiderül, hogy az előadás lényege: érezzük magunkénak a darabot, az előadást, ki tudja, még a ­MüPát is, ezzel a lehetetlen színű Fesztivál Színházzal együtt. Bármilyen furcsa: megy. Kicsit mindenki szülőnek érezheti magát, aki valami misztériumjátékon nézi gyermekét, ő a barika vagy a homár a kis Jézus mellett, csak itt nincs homár, nincs Jézus sem, bár Noé a szövegben előrelátóan emlegeti nemcsak Krisztust, de Szent Jánost is. A nagy közösségi élmény majdnem odavezet, hogy az ember nem is érzékeli az előadást, csak a művet magát, nem azon gondolkodik, hogy szépen énekel-e Noéként Cser Péter, hanem hogy Britten mekkora zseni volt kis méretekben is, hogy tényleg nem érezni semmiféle megalkuvást, pedig gyerekekkel van tele a zenekari árok és a színpad két oldala is. Jobboldalt furulyazenekar, baloldalt ütősök, az árokban gyerekarcok, meg László Zsolt, aki az Úr hangja. De ha a zenei megvalósításon nem kell és legalábbis lelki érintettség miatt nem is nagyon lehet töprengeni, akkor is föltűnik, hogy mennyire jól neveltek ezek a gyerekek. Nem hátratett ke­zűek, egyenes derékkal ücsörgők, hanem fölszabadultak, boldogok, bátrak. Kijönnek a darab elején, és lökik a süketet, közeledik a világvége, a maják is megmondták, és nekünk most lehetőségünk van a főpróbára.