Márciusban kész Bizánc volt a Salle Pleyelben: az imádott Európai kamarazenekarom és Leonidas Kavakos után a szeretett Budapesti Fesztiválzenekar (a továbbiakban BFZ) is fellépett. Az étvágyat a Magyar parasztdalok hozza meg: a vonósok intenzív, tüzes, egy kis parázna aprósággal is színesített hangzása (nyakk, nyakk! – így szólnak az akcentusok) minden kétséget elűz belőlem: minden egy felejthetetlen zongoraverseny mellett szól – egy nagy formátumú zongorista, aki egy karmester és egy zenekar „házi” repertoárjában lép föl. Micsoda fényűző „beugrás” Ránki Dezső személyében! Olyannyira könnyed és fölényes, hogy az ember szívesen megkérni, játssza el a szólórészt visszafelé is. Vagy bekötött szemmel. Vagy a hátul összekötött karral. Mivel a hangjegyek semmiféle nehézséget nem jelentenek számára, megelégszik azzal, hogy zenél: az első tételben ideges, lihegő vágtába fog, nyomában az üldöző, harci kedvű fúvósokkal, amelyek tökéletes összhangban morajlanak. Erre plaff! – a zongorista lábikrájába a rezek villáma harap. Mire ez egyetlen rúgással ellöki az arcátlant, majd felgyorsít és lerázza az alattomosan ugató fákat, amelyek azután újra szövetkeznek a rezekkel. A második tételben álságos, vagy inkább összeomlás előtti béke: a zongora és az üstdobok morajlanak, baljóslatú madarakat játszanak, a háttérben pedig a megrettent vonósok nyögnek. Az utolsó tételben ez az egész kis világ vidáman prüszköl és szökell; ám ez a vidámság kicsit erőltetetten hangzik – kacagjunk, amíg lehet, a napok meg vannak számlálva (a darabot Németországban, 1933. január 23-án mutatták be, khm). Szünet. Ebben a gyéren megtelt Pleyelben (jaj, a zenekarok csekély vonzereje, meg ugye hol is van Budapest? Romániában? (sóhaj)), Joellel együtt kihasználjuk, hogy túlságosan is bőséges a helykínálat. Úgy döntök, a zenekar mögé ülök – tartok kicsit a „Nagy” („Hosszadalmas”, „Végeérhetetlen”) szimfónia álmosító hatásától, úgyhogy kedvenc helyemre igyekszem, az akció közepére, szinte már bele a bőgők szólamába. Csodálatos „Nagy” következik, semmiképp sem ortodox: a klarinétos lendületesen gershwinizál, a vonósok csajkovszkijoznak, Schuberthez talán egy kicsit túlságosan is. Mulatságos, őszinte, ellenállhatatlanul csábos – éppen egy ilyen játékos „Nagy” kellett, hogy a koncert utáni szorongásunkat oldja. A csekély számú, de egy telt háznál is zajosabban lelkes közönség kitartóan követeli a ráadást. Fischer Iván – franciául, egy tökéletesen ragozott jelen idejű subjonctiffal – az óhajaink iránt érdeklődik: Bartók vagy Schubert? Ordítás, üvöltés: Bartók! Schubert! Mindkettő! Bar-tók! Schu-bert! Képtelenség dönteni. Fischer kézfeltartásos népszavazást javasol. A zenekar mögötti sorokban Bartók a favorit, a zsöllye Schubertet szeretne. A válasz rövid lebegtetése után mindkét fél örülhet: a karmester a vonósokra pillant, hogy megbizonyosodjék felőle, mindenki azonos hullámhosszon van. Bár az is bájos lett volna, egy kis Bar-bert… Fischer karmesteri hóbortjai közül az egyik kedvencem, hogy nem nagyon hagyja magát a hangszerek zenekari ültetésének (súlyosabb) hagyományaitól akadályoztatni. Védjegyévé vált például a bőgők hátra, a rezek mögé való elhelyezése. A Bartók-versenyműhöz a rezeket és a fafúvósokat félkörben a karmesteri pulpitus körül helyezte el, miért is ne, különösen az első tételben, ahol csak a fúvósok szólnak. Az már meglepőbb, hogy néhány igazítástól eltekintve, ugyanezt az elrendezést tartotta meg a Schubert-szimfóniában is. Ám ez a diszpozíció, persze a muzsikusok fantasztikus színvonalával együtt, csodálatosan működik. A balkonról és a zenekar mögül egyaránt tökéletesen ki lehet hallani a bőgőket. Látjuk, ahogyan a fúvósok kommunikálnak pillantásokat, kis fejmozdulatokat váltanak, amit ez a szoros félkör lehetővé tesz. Vagyis úgy képzelem, ez csak erősíti a fúvósok kohézióját. Így a szólók is jobban előtérbe kerülnek, de a tuttik is: a fúvósok hangja így könnyen beleolvad a vonósokéba, amelyek körülveszik őket. Mert azok még gúzsba kötve és a plafonról lógva is ugyanilyen jól játszanának. Egy kis változás az ülésrendben? Mi az nekik. Lássuk tehát a hagyományos elrendezést, és Fischer Ivánét.