A szünetben aztán egy dísztelen tokban ott hevert a Meistersingerhalle előterében a padlón: az a legendás, 1737-ben készített Guarneri del Gesù hegedű, a "Panette", amelyen előtte Isaac Stern játszott, és amely olyan értékes, hogy ma egy svájci bank tulajdonát képezi. A hegedű mellett ülő, autogrammokat osztó férfi, Renaud Capuçon. Ő az a szerencsés, aki ezt a hangszert nem csupán használhatja, hanem aki olyan hangokat képes előcsalni belőle, amelyek indokolják „Panette” legendás hírét. A kilencvenes évek vége óta a világklasszis hegedűsök sorába tartozó Capuçon most az alapítója és vezetője, Fischer Iván által dirigált Budapesti Fesztiválzenekar társaságában, szenvedélyes virtuozitással, és már-már hanyagnak tetsző könnyedséggel mérte fel Edouard Lalo 2. hegedűversenyének, a Spanyol szimfóniának spanyolos harmónia- és dallamkozmoszát. Lalo Bizet-hez és Ravelhez hasonlóan egyike azoknak a spanyol hangzásvilágért és színekért rajongó francia zeneszerzőknek, akik a spanyol népi elemek féktelenségét sikerrel igazítják a klasszika és a romantika forma- és harmóniatörvényeihez. Capuçon elszántan veti bele magát az Allegro kvintugrásaiba, Guarnerije epekedik, morog, ujjong. Legatója lobog, az öt, szvitszerűen berendezett tétel közül a Scherzandóban a vonó szabályosan táncot lejt a húrokon. A budapesti muzsikusok pedig vele táncolnak ezen a csütörtök estén, drámai jelenetté teljesítve ki a hangszínt az Intermezzo izzó hangulatú Habanérájában, a mélabús Andantéban a mélyvonósok és a rezesek teszik még tökéletesebbé azt az elégikus hangulatot, amelyet Capuçon gyengéd, s mégis izzó szenvedélyű vonója idéz fel. A Finaléban a szólista és a zenekar vad rondó-tánccá fokozza a zenét, amely aztán – az előzményekhez képest szinte észrevétlenül, egy aranyosan csillogó flageolettel zárul. A szenvedély a közönségre is átragadt, a produkciót heves tetszésnyilvánítás fogadta. Akárcsak Brahms második szimfóniáját, amelyet azután Fischer és a budapesti zenekar ráadásképpen egy heves sodrású Dohnányi-keringővel fejelt meg. Ez volt a pont az i-n, azon ritka hangversenyek egyikén, amikor minden a helyén van, és ahol a zene öröme diadalmaskodik. Brahms másodikját, a szimfonikus irodalom e nehézsúlyú képviselőjét a sötét színekkel és nemes hangzással brillírozó BFZ romantikus hangsúlyokkal, gyönyörű dallamformálással, ruganyos ritmusokkal és a darabból szervesen következő frazírozással játszott. Vállalva annak veszélyét is, hogy a játék csillogása olykor nosztalgikusnak hat. Ám a pompás fokozások, a magukkal ragadó finálék – akárcsak a koncert elején elhangzott Akadémiai ünnepi nyitány diákdalaiban – visszahozták Brahmsot a jelenbe.