A Budapesti Fesztiválzenekar München – az ember olykor kísértésbe esik, hogy zenei élményei leírásakor kulináris hasonlatokkal éljen. E hasonlatok többnyire félresikerednek, erőltetettek, és a legjobb esetben is csupán az étvágy felkeltésére alkalmasak. Ám a Budapesti Fesztiválzenekar és vezetője, Fischer Iván hangversenyének esetében azonnal beugrik egy hasonlat. Ami ráadásul illik is az eseményre. Teljes zsírtartalom. Bőséges. Ízletes, pompás, finom. Gerhard Oppitznak a legkevésbé sincs könnyű dolga, amikor Beethoven negyedik zongoraversenyében tartani próbálja magát száraz, tárgyilagos hangjához. Egészen persze nem adja fel, de már az első tétel kadenciája is csordultig telik gyönyörűséges, romantikus énekkel. Azután pedig, ami elvarázsolja a hallgatót, az következő két tétel sok nyugodt momentuma. E nyugalom a zenekar és a szólista szimbiózisából keletkezik, szinte kéjes élvezetet okozva, sietség nélkül, végig tele feszültséggel, élettel és csendesen. A zenekar ismét nagy formáját mutatja, rögtön az elején, Brahms egyetemi tréfája, az 'Akadémiai Ünenpi Nyitány' megszólaltatásával megmutatja sugárzó nagyságát, folytatja a Beethoven-művel, majd Rimszkij-Korszakov Seherezádéjával zárja a koncertet. Fischer szuverén, nyugodt módon vezeti muzsikusait. Úgy játszanak, mintha az életük lenne a tét – ami a mai magyarországi politikai helyzet ismeretében nem csoda. Ilyen nagyvonalú pátoszt ritkán hallani Münchenben. A magyarokban megvan hozzá a bátorság – és a megfelelő minőség. Ez a pátosz sosem válik ragadóssá-tapadóssá, sosem lesz felületes. Ha e hangpompát kevéssé szubtilisnak érezzük is, a zenekar hihetetlen gyengédséggel és líraisággal is képes játszani. Technikai perfekciójának köszönhetőn a gátlások nélküli érzelmességet életteli és közvetlen érzékiséggel képes párosítani. Ezeknek a magyar muzsikusoknak a zenélésében nagyon sok az emberi, az emberi nagyság. És micsoda erejük van a bőgőknek, és micsoda olvadó éneklésre képes a hangversenymesternő. Ahogy a Seherezádéban a hangszínekkel játszik, az maga a gyönyör. Ami meg a ráadást illeti, a született showman Fischer megkérdezi a közönséget, mit szeretne hallani. A publikum – amelyben nyilvánvalóan szép számmal képviseltetik magukat az itteni magyarok – természetesen Brahmsra voksol. De a magyar tánc helyett egy Csajkovszkij-tétel csendül fel. Jóllaktunk. Egbert Tholl, sueddeutsche