A műsort Elgar "Délen" című koncertnyitánya nyitotta, majd Mozart K 414-es, A-dúr zongoraversenye hangzott el. A szünet után Richard Strauss "Hősi élet" című, Op.40-es szimfonikus költeményét hallhatta a közönség. Mark Elder: A brit karmester a nagymúltú manchesteri Hallé Zenekar zeneigazgatója, de vendégkarmesterként gyakran vezényli a vezető szimfonikus zenekarokat. Különösen szoros kapcsolat fűzi a Londoni Filharmonikusokhaz, az Orchestra of the Age of Ennlightment-hez és a Chicagói Zenekarhoz. Keresett operakarmester, számos produckiót vezetett a Covent Gardenben, a Metropolitan Operaházban, a Bastille Operában és a Bayreuthi Fesztiválon. A közelmúltban fellépett a Berlini és Müncheni Filharmonikusokkal, a Bostoni Szimfonikusokkal, a Concertgebouw Zenekarral és az Orosz Nemzeti Zenekarral. Jonathan Biss: A 26 éves amerikai művész a fiatal zongorista-nemzetdék kiemelkedő tagja. Többgenerációs zenész családból származik, Samuel Barber nagyanyjának, Raya Garbousovának írta gordonkaversenyét, anyja a kiváló hegedűművész, Miriam Fried. Fiatal kora ellenére nagy karmesterek egész sorával dolgozott (Barenboim, Dutoit, Levine, Zinman, Maazel, stb.), fellépett az USA szinte minden meghatározó zenekarával (Chicago, New York, Philadelphia, Boston, Los Angeles, San Francisco). Keresett vendég a nagy zenei fesztiválokon: Salzburg, Luzern, Tanglewood, Ravinia, Aspen, La Roque d'Antheron. 2006-ban debütált Párizsban, Brüsszelben, Milánóban és az amszterdami Concertgebouw-ban. Az EMI lemezcég exkluzív művésze. Zsiray-Rummer Zoltán kritikája "A zenei csodák hétvégéje két helyszínen" címmel a Magyar Hírlap május 30-i számában: A Fesztiválzenekar Richard Strauss-szal, Rost Andrea operaénekes pedig Liszttel bűvölt el. A Művészetek Palotájában a Budapesti Fesztiválzenekar pénteki koncertjének, illetve Rost Andrea szombati dalestjének különlegességét egyaránt a keretes szerkezet adta: előbbiek két késő romantikus, modern hangzásoktól sem mentes mű közé Mozart zongoraversenyét helyezték, Rost pedig Liszt-dalok közé Debussy egy-egy zongoraművét tette. A Fesztiválzenekar Edward Elgar darabjával, a Délen (Alassio) című koncertnyitányával indított. A szimfonikus költeménynek is beillő darab akár expresszív tablóképnek is beillik, madárcsicsergős, napsütéses táj éppúgy megjelenik, mint a szeles-viharos tengerpart nyomasztó légköre. A mintegy húszperces műben gyorsan változnak a szférák: grandiózus motívumokat csendes, elmerengő részek követnek. Rendkívül szép volt a brácsaszóló – amelyre a kürtök válaszolnak, sajátos hangulatot teremtve –, szecessziós hajlékonyságú, lírai magasságokba emelkedő dallam, és Lukács Péter szólamvezető egészen megkapó módon játszotta. Ezután Mozart következett és a 414-es jegyzékszámú A-dúr zongoraversenye, a fiatal amerikai zongoraművész, Jonathan Biss közreműködésével. Biss nagy tehetség: olyannyira lágyak voltak a billentései, és akkora átéléssel, valamint technikai biztonsággal játszotta ezt a darabot, hogy óhatatlanul eszünkbe jutott Maurizio Pollini és az ő híres, 1983-as felvétele a Bécsi Filharmonikusokkal Beethoven első zongoraversenyéről. Éles váltás a csapongónak is mondható szerkesztésű Elgar-darab után a kellemmel és klasszicista bájjal teli Mozart-versenymű, az elején nem volt ideje átállni a fülünknek, de Jonathan Biss játéka mesteri volt. A szünet után Richard Strauss bonyolult, a hallgatóságot is próbára tevő szimfonikus költeménye, a Hősi élet következett: erősen önéletrajzi ihletésű darabról van szó. A hős bemutatása, ellenségeinek felvonultatása, majd a társnő ábrázolása, csatajelenet, megpihenés és a végén az elvonulás-megnyugvás fejezetei Strausstól megszokott, nagyon kigondolt és bonyolult zenei nyelven szólalnak meg. A társnő hegedűszólón, virtuóz-csapongó személyleíráson keresztül mutatkozik be, a csatajelenet intenzív ütősszekción zajlik, a megnyugvás pedig, amely „a hős művei békeidőben” címet viseli, csak a legvájtabb fülűeknek árulja el titkait: mintegy harminc Strauss-mű részlete van elrejtve a partitúrában. A befejezés hátborzongató rezes kinyilatkoztatása, majd a végső megnyugvás képe összesűríti mindazt, ami miatt a szerzőt szeretjük: a romantikát meghaladó és expresszív zenei nyelvezet. A zenekar Mark Elder vezényletével – először dirigálta őket – a mindig szokásos, igen magas színvonalat hozta. (...) "Hősök és álhősök" címmel Bóta Gábor írása a Népszava 2011. június 1-i számában: A Hősi élet című szimfonikus költeményt játszotta a Művészetek Palotájában a Budapesti Fesztiválzenekar. Richard Strauss nagyszabású művét valószínűleg már akkor műsorra tűzték, amikor még nem tudhatták, hogy jóval kevesebb összeggel támogatja idén az együttest a fővárosi önkormányzat, mint tavaly. Vagyis csaknem hősies odaadásra, energiára, kitartásra lesz szükség a további működéshez, egyáltalán a létezéshez. Mark Elder karmester hatalmas lendülettel vezényelt, és az utolsó tételt követően, melyben a hős elmenekül a világból, döbbent csendet tudott teremteni, csak utána csattant a harsogóvá váló taps. Érdekesség, hogy néhány héttel ezelőtt, ugyancsak a Müpában, a New York-i Filharmonikusok pedig Beethoven Eroica Szimfóniáját adták, ami szintén egy hősről regél, méghozzá Napóleonról, de amikor 1804-ben a császárrá koronáztatta magát, a legenda szerint a nagy zeneszerző, a született demokrata, összetépte a kotta címlapját, és a Hősi szimfónia címre keresztelte át korszakos művét. Azt hiszem, manapság túl sokaktól vonnánk meg szívesen hasonló módon a bizalmat. Persze valószínű, hogy nem is hősökről van szó, hanem inkább olyanokról, akik annak képzelik magukat, váteszként lobogva próbálják rávenni az országot, hogy az ő receptjeik szerint térjen az igaznak vélt útra. Hősi pózokat, magasztos hanghordozást alkalmazva emelvényeken ágálnak, néptribunokként tetszelegnek. Általuk áldásosnak hirdetett áldatlan tevékenységük odáig vezetett, hogy valódi jobbítóknak, kritikusszemléletű gondolkodóknak mind kevésbé van maradásuk e hazában. A Pécsi Országos Színházi Találkozón is látható lesz, Zsámbéki Gábor kiváló rendezésében, A mizantróp, melyben a főhős a produkció végén a színpad leghátsóbb szegletébe húzódik, jelezve, hogy elmenekül innen, kiiratkozik e mai kocsmából. A valódi hősöknek ma nincs esélyük nálunk az egyre szaporodó álhősök miatt. "Mozart a romantikusok között" címmel a Papíruszportálon (szabói) kritikája: Bérleti hangversenyeinek utolsó koncertjeit tartotta a Budapesti Fesztiválzenekar, a három koncerten két nagyromantikus mű fogott közre egy Mozart-zongoraversenyt. Míg Elgar koncertnyitánya ritka vendég Magyarországon, Richard Strauss szimfonikus költeményei viszonylag gyakran hallhatók, addig Mozart zongoraversenyei a törzsrepertoár részét képezik. Vendégkarmesterként Mark Eldert üdvözölhette a közönség, aki először állt a zenekar élén, a szólista Jonathan Bliss volt, aki illusztris felmenőkkel büszkélkedhet: nagyanyjának írta Samuel Barber Csellóversenyét, édesanyja Miriam Fried hegedűművész. A gyanútlan hallgató első gondolata az lehetett, hogy felcserélték a műsorszámokat, hiszen a nagy angol zeneszerző, Edward Elgar Délen című koncertnyitányának (op. 50.) eleje a Richard Strauss-i pompázatos hangzásvilágot – mind a témát, mind a mamutzenekart, mind a hangerőt tekintve – tárta a közönség elé. Elgar műveihez képest ez a zene nagyon csillogó, egy zeneszerző szerint „kevésbé neurotikus”. Természetesen Elgar legfőbb megkülönböztető stílusjegye, a pátosz, a rá jellemző dallamszövés és harmónia is megtalálható a Délen-ben, de egy hajszállal hosszabb annál, ami igazán izgalmassá tenné a nyitányt. A laza szonátaformájú mű szép előadásban hangzott el, a nagy apparátus (16 első hegedű) hangzása sokszorosan betöltötte a termet. A helyenként programmal is ellátott nyitány dúsan szólt, igazán szép volt a brácsaszóló (Elgar Canto popolare címmel önálló darabot is készített belőle), a rezesek imponáló megszólalásai, a vonósok szép hangszínei a darab szépségeire hívták fel a figyelmet. Richard Strauss Hősi élet című szimfonikus költeménye nem ismeretlen a Fesztiválzenekarnak, három éve Pinchas Steinberg vezényletével játszották a hat nagyobb formai egységből álló művet. Most Mark Elder irányításával szólt a nagyszabású mű, Richard Strauss (nem először) saját magát örökíti meg. Bár kora nagy kritikusának, Romain Rolland-nak Strauss nem mondta ki, hogy ő lenne a megmintázott hős, az ötödik formai egység bőségesen tartalmaz Strauss korábbi műveiből, a Macbethből, a Don Juanból, a Zarathustrából, a Don Quixotte-ból, a Till Eulenspiegelből, dalokból, első operájából. A kürtökkel bőven ellátott mű (Strauss apja kürtös volt) pompásan igazolja Strauss hangszerelési és dallamalkotó művészetét: a bevezetés, a hős bemutatása a magasba törő dallammal felkelti a figyelmet. A Fesztiválzenekar nagyon jól szólaltatja meg a késő romantikus darabokat, legyen a szerző Mahler, Bruckner vagy éppen Richard Strauss és ez nem abból adódik, hogy ezek a művek szinte játszatják magukat, felkínálják a dinamikát, a hangszíneket, hanem a belső szólamok hangzást formáló lehetőségeit használják egy-egy darab még szebbé varázsolásához. Mark Elder kihasználta a zenekar tudását, rávilágított a Hősi élet egy-egy izgalmas pillanatára. Az első rész óriási fokozását jól előkészítette, a második egység (A hős ellenségei) locsogása-fecsegése elképzelhetetlen jó fuvolista és klarinétos nélkül. Szép, kifejező volt a szűk járású dallam, majd A hős társnője ábrázolásakor a sokszínű zenei anyag összekovácsolása talán a darab legjobban ívelt egysége volt. A hegedűversenyekkel vetekedő nehézségű és változatos zenei szövetet kapott rész a szertelenséget, kedveskedést, zsémbeskedést, nagyszerű szólóval, de az oboa, a klarinétjátéka, a fecsegés ábrázolása is ideális hangzással szólt. A hős művei békeidőben szakaszra nagyon jól rávezette Elder a zenekart, az egész mű figyelemreméltó tolmácsolásban szólt, de a korábbi koncerten Steinberg elgondolásai karakteresebbek voltak. Nem igazán szerencsés két hasonló karakterű művet előadni egy koncerten, hacsak nem egyfajta koncepció része, esetünkben egy Mozart-zongoraverseny tompította a hangözönt. A 414-es Köchel-jegyzék-számú A-dúr zongoraverseny igazán szép mű, az érzelmi hatást nem a túlfokozottsággal éri el. Az első, Bécsben írt zongoraverseny első tétele kellemesen csillogó, a zenekar próbált egyfajta régizenei előadásmóddal játszani a versenymű elején. Nagyon szép fafúvósdallamokat kaptunk, éltek a tartott hangok, a lassú tétel dallama megérintette az embert. A szólista, Jonathan Bliss játékában nem tudtam felfedezni a rendkívüli képességű művészt, a gyönyörű darab hangsúlyai helyenként kiemelésre vártak, a tagolás helyenként nem történt meg. A zárótétel lendülete, a karakterek sokszínűsége hiányzott egy eszményi előadáshoz. Ráadásként újra Mozart szólt, a C-dúr szonáta (KV. 545.) lassú tétele, szép pianókkal, formai tagolás, lélegzetvétel nélkül.