Műsor: Sosztakovics: Jazz-szvit Bernstein: Szerenád, Platón Lakomája nyomán Rachmaninov: II. szimfónia. Vezényel: Fischer Iván Közreműködik: Liza Ferschtman (hegedű). Maison symphonique de Montréal, január 22. Álmodtam? Vagy igaz volt? Álmodtam, amit hallottam, vagy hallottam, amiről mindig is álmodtam? A koncert végén az egyik olvasóm, miután felismert, azt mondta: "Ez volt az év koncertje, ez biztos!" Persze, az évből még van vagy 340 nap, de a koncert egyértelműen túllép azon, amit az évad eseményének nevezhetnénk - felejthetetlen kincs. Rachmaninov II. szimfóniája, a Budapesti Fesztiválzenekar és alapítója, Fischer Iván előadásában olyan színvonal, mint a nagy koncerteken a Patetikus szimfónia Gergievvel, Szkrjabin Poeme de l'extase-a Szvetlanovval, az a Beethoven Kilencedik Daniel Barenboimmal, ami után csak bolyongtam New York utcáin, vagy éppen Bach h-moll miséje Carlo Maria Giulinival. Életre szóló élmény, melyen át közvetlenül érinthetjük meg a művészetet és egyesülhetünk vele. Pedig a recept úgyszólván egyszerű: odaadó muzsikusok, makulátlan zenekar, egy felvilágosult karmester, és sok munka. Munka, hogy elérjenek egy színvonalat, amelyet folyamatosan emelnek. A Mount Everestig, s ha az még mindig nem elég, a nirvánáig. Nem eleht elégszer ismételni: a hagyományos hierarchiák változnak, és fognak is változni, hála a nyerő karmestereknek: Fischernek (Budapest), Honecknek (Pittsburgh), Vänskänek (Minnesota), Järvinek (Bréma). A budapesti zenekarban egyetlen hézag nincsen; különösen figyelemre méltók a vonósok, a klarinétok, a harsonák, és mindenek fölött a kürtök, egy igazi dicsőséges kvartett. Fischer ráadásul leghátul sorakoztatta föl a bőgőket (a mi termünkben ez "az" akusztikus megoldás), és 100 százalékig meggyőzött a felől, hogy a Rachmaninov-szimfóniában szét kell választani a hegedűket. Ami a ranglétrát illeti, emlékezzünk csak, hogy ugyanebben a teremben a nagyon hagyományos Alan Gilbert és zenekara, a New York-i Filharmonikusok, két koncertet adtak, mindkettőt szinte elszomorító banalitás és semlegesség jellemezte. Fischernél a csaknem démoni precizitású zene tartalommal telítődik meg. A textúrákat sűríti és egyben könnyedebbé teszi, egy-egy hullámmá tömöríti a crescendókat. Egyébként, akárcsak az aranykori Philadelphiai Zenekarban, Ormándy alatt, a zenészek szó szerint hullámzanak a zenével együtt. Ebből a testi azonosulásból születnek a hullámok és az orgiasztikus máglyatüzek. A démoni második tételben Fischernek sikerül az elérhetetlenként ismert Ormándy-féle 1952-es előadás szintjére eljutni. Valósággal megszállott fugatót hallunk, a zenei testbe ágyazott akcentusokkal. A spektrum túlsó végén az Adagiót nyitó klarinéttéma végén a második hegedűk pianissimo dolcéja úgyszólván kitapinthatatlan. A portamentókat Fischer egy konkrét epizódra tartja fönn: a második téma molto cantabiléjára. És a technikán, a gondolaton és a betű szerinti pontosságon túl ott vannak a hangulatok. Az óramű-pontosság a boszorkányságra rímel. És ne feledkezzünk meg a koncert mindenestől jól sikerült első feléről, Sosztakovics Jazz-szvitjének lendületes részleteiről és Bernstein Szerenádjáról, amelyek mind méltó előételek az utánuk következő főfogáshoz. A legapróbb részleteket is kidolgozó, mindig a zenekar felé forduló és mindig figyelő Liza Ferschtman Agathón adagiójában a zenei vallomás minden árnyalatát elénk tárja. A magyarok és a holland szólista játéka kitűnt finomságával és a dialógusok minden formájára való reagálásukkal, amelyen maga a mű elve alapul. Az együttműködés tiszteletére a szólista Bartók Hegedűszonátájának lassú tételét játszotta ráadásként - a zenekar ráadása e sorok írásakor még rejtény, amelyet hamarosan tisztázunk a weboldalunkon. Christophe Huss