A Fesztiválzenekar évek óta megfuttat bennünket, vagyis zeneileg túltelít egy szerzővel. Idén ez nem sikerült, ugyanis Bartókból minél többet kapsz, annál jobban érzed a hiányát. Már éjszaka a villamoson elvonási tüneteim voltak. Másnap reggel pedig indultam volna a következő Bartók Maratonra. Hiszen hol volt a II. Hegedűverseny, a Fából faragott királyfi, a Cantata Profana, a Magyar képek, az Allegro Barbaro. Bartókból a „Best of” is legalább egy hét. Persze ki bírná ezt pénztárcával és vonóval? Úgyhogy örültünk annak, ami volt, amire bejutottunk, és lépcsős uzsonnás fesztiválhangulatunkban még az öltönyből is kikívánkoztunk. Reggel a MÁV Szimfonikusoktól mindjárt megkaptuk az első Hegedűversenyt és a zenekari Concertót. Az I. Hegedűverseny egy szerelmi túlcsordulás, némi panaszos magyarság, fiatalos lendület, a Geyer Stefi hegedűművész iránt érzett tiszteletteljes lángolás lenyomata. Bartók állítólag ezt inkább ajándéknak szánta, mint életműve egyik jelentős darabjának. Nála a II. Hegedűversenynél kezdődött az időszámítás. Ezután jött az időskori Concerto, az Amerikából haza vágyódó Bartók ironikus, fájdalmas remekműve, amelyben a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” valamint egy Sosztakovics paródia is helyet kap. A lüktető harsányság, a felszínesség, és a honvágy kettőssége jelenik meg az utolsó tételekben. Ezután a „jegyesek” mentek a Mikrokozmoszra, mi pedig Kováts Kolos nyugodt Kékszakállú alakítását nézhettük meg 1981-ből. Sass Sylvia erotikusan, szinte női kígyóként fonja körül az érzelmeitől megfosztott, már-már jógai nyugalomba révedt várurat. Judit épp nyitotta volna a hetedik ajtót, mikor nekünk már rohanni kellett a következő koncertre. A Nemzeti Hangversenyterem lépcsőjén hatalmas sor. Nem akarnak elengedni a mosdóba, azt hiszik, tolakodom. Hiába a helyre szóló jegy. Bartókért taposni kell. És jön a Divertimento, valamint a Zene húsos, ütős hangszerekre és celestára. Lutoslawski szerint ez utóbbi volt Bartók legzseniálisabb alkotása. Lutoslawski különválasztja a folklorista szerzőt valamint a XX. századi modern zene géniuszát. Ő az utóbbi előtt tiszteleg. Bejutok a szóló zongoraművekre. Várjon Dénes kottamentes nyugalma és profizmusa ismét elkápráztat. Még mindig emlékszem, amikor Sosztakovics I. Zongoraversenyénél nem lehetett látni a kezét, olyan gyorsan játszott. Bartókot érzi, hangsúlyoz, lüktet, kínozza a zongorát és simogatja. Nem tudom, hogy csinálja, egyszerűen jól esik. Apropó, gyorsaság: szünet nincs a Nemzeti Hangversenyteremből hívnak a Fesztiválszínházba, és fordítva. Aki éhes, bevág egy szendvicset út közben. Ezt a lüktetést veszi át Kocsis Zoltán, aki a Nemzeti Filharmonikusokat cirkuszi mutatványra szólítja fel. Pillanat alatt ledaráláják a Kossuth Szimfóniát. A finomságok, a hangulatok, az érzetek megmaradnak, de minden pillanatok alatt történik. Vagy egyszerűen ez a gyors tempó tisztelgés Bartók előtt, aki soha nem szerette igazán ezt a művét. Annak sem örült, amikor Dohnányi műsorra akarta tűzni. Úgy érezte, tele van a romantikából ráragadt sallanggal. Ő nem Richard Strauss útján akart nagy szerző lenni. De hát huszonévesen elkapta a hév, és írt és mellesleg egy zseniális művet. Ferenc Jóska utálata, a német himnusz torzítása, és a dicsőséges Kossuth induló tündöklése pillanatok alatt meghódítja a fület. Csakhogy ő nem romantikus szerző. Vita lezárva. És persze ott a III. Zongoraverseny. A nagy búcsú. Egy bácsi mellettem azt mondja az unokájának: a második tétel egy imádság. Végig sírja, fújja az orrát. Vele akarok sírni. Belülről sikerül. Szép pillanat volt. Közvetlen utána jön „pokoli zene” a sok vitát kiváltó A csodálatos mandarin szvitváltozata. Mellettem remeg a sor. A srác szinte rockkoncerten érzi magát. Még a jegye is leesik a pódiumerkélyről. Az egészséges zene egészséges eufóriát okoz. Kell ez a lendület. És persze a legvégére maradt a Kékszakállú ala Fisher Iván. A mester picit porondmesteri figurával indít. A prológot elregéli, hátrafelé vezényel, majd kezdődik a játék. A minimálisan szcenírozott színpadon oratorikusan hangzik fel a mű. Ismét egy csodának vagyunk fültanúi. Már egy picit fáradt vagyok. Bartók képével nézek szemben, hunyorgok, kicsit félelmetes. Nem tudom miért. Talán ez a félálmos, furcsa állapot jelzi, hogy sikerült elmerülnöm Bartók világában, és már ő uralkodik felettem. Milyen jó, hogy ő. kultissimo.hu