Concertino – 1.

A 2026–27-es évadban is folytatódik a Concertino sorozat, amelyben a BFZ kamarazenekara jól ismert vagy méltatlanul mellőzött műveket tűz műsorára a barokktól a 20. századig. A karmester nélkül színpadra lépő együttest a zenekar egyik koncertmestere, Daniel Bard vezeti. Az osztrák-cseh Erwin Schulhoff vérpezsdítő darabjai a modern hangzásokat, a neoklasszikus elemeket és a jazzt különböző népek táncritmusaival ötvözik. Ezután a zeneirodalom egyik legelső harsonaversenye következik, amelyben a zenekar Junior Prima Díjas művésze, Sztán Attila fújja a szólót. A könnyed eleganciát szigorú szerkesztéssel vegyítő versenymű után Händel szólistákat nélkülöző, egyre gyorsuló concerto grossója hallható, majd Csajkovszkij Mozartot és Haydnt is megidéző népszerű kamaraműve zárja a koncertet.

Dvořák nógatta, Debussy tanította – elég jó ajánlólevél annak az Erwin Schulhoffnak, aki a csodagyerekségtől a dadaizmuson át a jazzig igen színes zenei utat járt be. „A zenének mindenekelőtt testi örömöket, sőt eksztázist kell kiváltania” – állította, ahogy azt is, hogy ő volt az első, aki sikeresen ötvözte a jazzt a műzenével. Darius Milhaud-nak ajánlott 1923-as táncszvitje a barokkig nyúlik vissza, miközben merész disszonanciákat, markáns ritmusokat és bőséges iróniát használ. Öt tételében parodizálja a bécsi keringőt, a szerenád műfaját, utal a cseh népzenére, érinti a tangó világát, és sodró lendületű tarantellával zár.

Beethoven tanáraként vonult be a köztudatba, de Johann Georg Albrechtsberger zeneteoretikusként és komponistaként is jelentős életművet hagyott maga után. Közel félezer hangszeres műve közt olyan ritkaságokat találni, mint egy hárfa- és egy harsonaverseny. A korai trombitákkal és kürtökkel ellentétben a harsonán már a 18. század derekán is könnyen megszólaltatható volt minden hang; a hangszer kifejezetten jól szól a barokk és a klasszika, az ellenpont és a gáláns stílus határán egyensúlyozó műben. A tipikus felépítésű, háromtételes darab zenéje határozott, de kedves, derűs, de komoly – valószínűleg ilyen lehetett maga a szerző is.

Egy hónap alatt három lemeznyi zene: ez Händel Op. 6-os concerto grosso-sorozatának története. Az 1739-ben született művek Corelli előtt tisztelegnek, de sokkal szabadabbak a példakép zenéjénél. Sikerüket jól mutatja, hogy a kottából a királyi család tagjai is vásároltak. A B-dúr concerto az egyetlen a sorozatban, amelyben a szerző nem alkalmazott szólistákat, vagyis concertino-csoportot. A mindössze tízütemes lassú bevezetés után gyors tétel szól, amelynek szemtelen fúgatémája tizennégy azonos hanggal indul, és egyre csak gyorsul. Akárcsak az utolsó három tétel, amely a lassú és halktól az éneklő andantén át az energikus hornpipe-ig ível.

Az 1880-ban keletkezett Vonósszerenád Csajkovszkij egyik legnépszerűbb darabja. Eleinte szimfóniát, pontosabban vonószenekari szvitet, másfelől vonósnégyest tervezett, végül az arany középnél állapodott meg. „Rettenetesen szeretem ezt a szerenádot” – írta kiadójának. A Mozart stílusa előtt tisztelgő mű négy alcímmel ellátott tételből áll. A „Darab szonatinaformában” lassú bevezetése keretet ad a műnek: a fináléban is visszatér. A scherzo szerepét betöltő Keringő és az egyetlen romantikusan szárnyaló témára épülő Elégia önállóan is kedvelt koncertdarab, utóbbiból izgalmas átvezetést követően érjük el a „tema russo”, vagyis orosz témára épülő Finálét.