A 8½ meghozza Fellininek – pontosabban a filmnek – a legjobb nem angol nyelvű film Oscar-díját. A rendezőt ekkor már igen magasan jegyzik. Ennek ellenére ez a filmje megosztja a kritikusokat. Érthető, miért. Töredezett, epizodikus, tele van álmokkal és emlékekkel. Ne feledjük: akkoriban még ismeretlenek voltak a rendezői önvallomásos filmek. És tényleg: mi izgalmas van abban, hogy egy sikeres filmrendező, akitől mindenki az új, minden eddiginél jelentősebb alkotást várja, elbizonytalanodik. Az alkotói válságba jutott rendező történetébe Fellini – szokás szerint – önéletrajzi elemeket vegyít. (Nem mellékesen valóban hadakozott ezzel a filmjével, úgy érezte, képtelen leforgatni.) Ennél azonban lényegesen súlyosabb, általánosabb emberi-alkotói dilemmákkal is szembesíti a nézőt. Ami pedig különösen fontos a rendezői életmű szempontjából: tökéletesen újszerű módon kezeli az emlékeket. Az emlékek hasonlatosak az álmokhoz, jogunk van kételkedni hitelességükben. (Fellini későbbi filmjeiben – Fellini-Róma, Amarcord, A nők városa – ez a gondolkodásmód még visszatér.)

És most ugorjunk egy nagyot. Paolo Sorrentino Ifjúság című filmje (2015) mintha a 8 és ½ sajátos folytatása lenne. Csakhogy itt egy pályája vége felé járó rendező kétségei, tépelődései állnak a középpontban. A bizonytalanság, hogy képes lesz-e elkészíteni következő – talán utolsó? – filmjét. Nagy vállalkozás egymás után megnézni Fellini és Sorrentino filmjét, de rendkívüli kaland. Megéri.

Az Európai Hidak fesztivál a Budapesti Fesztiválzenekar és a Müpa közös rendezvénye.