Váradi Júlia: Ez most nagyon nehéz időszak lehet Önnek, hiszen Izraelben született, és a családja most is ott él. Hogy van, hogy érzi magát a szörnyű háború idején, és biztonságban tudhatja-e a családját?

Daniel Bard: Valóban nagyon nehéz és feszült időszak számomra és számunkra. A lányom Tel-Avivban él az édesanyjával. Pár napja oda kellett volna mennem, de a járatomat törölték, egyáltalán nem indult repülő Izraelbe. De hosszan beszélgettem a lányommal telefonon. Most tizenöt éves, és azt tervezte, hogy Európába jön. Persze mondta, hogy nehogy oda menjek, ez nem a megfelelő idő arra, hogy bárki is Izraelbe utazzon. Szerencsére Tel-Avivban eddig viszonylag nyugodt a helyzet, a gázai határon történnek a szörnyűségek. Bár Izrael kis ország, így persze minden közel van.

V. J.: Hol érzi magát otthon: Izraelben, Kanadában vagy Európában?

D. B.: Ez nehéz kérdés, néha úgy érzem magam, mint a jellegzetes “vándorló zsidó". Tényleg igyekszem mindig ott otthon érezni magam, ahol éppen vagyok, amilyen gyorsan csak lehet. Ezért dolgoztam ki azt a szokást, hogy bárhova érkezem, minden holmimat kipakolom, berakom az ottani szekrényekbe, hogy legalább néhány napig úgy érezzem, ez az otthonom.

V. J.: Feltételezem, az igazi otthona a zene.

D. B.: Pontosan. Ott érzem magam igazán otthon. És amikor a BFZ-vel, Ivánnal és a zenész barátaimmal játszom együtt, az a legotthonosabb érzés. Mindig azt tapasztalom, hogy ezek az emberek rendkívül melegszívűek és befogadóak. Nagyon élvezem a próbákat, azt, ahogyan beszélgetünk egymással, úgyhogy igazán kiváltságosnak érzem magam, hogy a Budapesti Fesztiválzenekarral dolgozhatok együtt, ennek a csoportnak a tagjaként.

V. J.: A BFZ koncertjein Ön gyakran a koncertmester, ezúttal azonban Sosztakovics hegedűre és zongorára írt szonátájának szólistája lesz. A darabot a zeneszerző David Ojsztrahnak ajánlotta kései éveiben. Mit tart a legfontosabbnak ebben a zenében?

D. B.: Sosztakovics mindkét hegedűversenyét Ojsztrahnak ajánlotta. Nagyon erős kapcsolat volt kettejük között. Van egy vicces anekdota róluk. Sosztakovics Ojsztrah hatvanadik születésnapjára akart írni egy darabot, de már egy évvel korábban, az ötvenkilencedik születésnapjára elkészült vele. Ez volt a második hegedűverseny. És amikor kiderült, hogy túl korai, úgy gondolta, hogy az igazi hatvanadikra új darabot kell írnia. És ez lett az a szonáta, amelyet a budapesti koncerten fogunk előadni. Ojsztrahot nagyon meghatotta az ajándék.

V. J.: 1968-ban született meg ez a zene. Most az átdolgozott változatot fogják játszani, amelyben a zongoraszóló helyett kamarazenekar támogatja a hegedűt.

D. B.: Így van. Ez az átdolgozott változat, de be kell vallanom, hogy a darabot életemben mindössze háromszor játszottam, kétszer zenekarral és egyszer szólistaként, zongorakísérettel játszva soha nem tapasztaltam meg személyesen, csak hallottam. Tehát ez a változat számomra az igazán jól ismert, amivel „sokkal több kilométert mentem”, mint az eredetivel.

V. J.: A zenei szakértők szerint ez a szonáta a szerző egyik legszebb kései műve, amelyben sok nagyon különböző stílusú tétel van, nagyon különböző hangulatokkal. Mit gondol róla, amikor a szólót játssza?

D. B.: Amikor elkezdődik a darab, úgy érzi magát az ember, mintha egy másik bolygón volna. Ez másik világban. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy Sosztakovics annyira nagyra értékelte Bachot, különösen a fúgáit, hogy ezt az egész szonátán keresztül érezni lehet. És amit igazán csodált, az a zsidó népzene volt. Azt mondta, és ezt nagyon komolyan is vette, hogy a zsidó nép a táncon keresztül tudta kifejezni a kétségbeesését, fájdalmát. Ez a felismerés nagyon fontos volt számára, így a zsidó tánczene felfedezhető az ő moll hangnemében, ami igazán lenyűgöző.