Mielőtt a Vicenzai Operafesztiválon is előadjuk Debussy egyetlen operáját, jólesik visszatekinteni a budapesti és hamburgi bemutatókat övező kritikai elismerés emlékezetes fordulataira.
Wolfgang Sandner: A zene beszél, de a titok megmarad
Frankfurter Allgemeine Zeitung, szeptember 12.
„A hatás óriási. Mindenekelőtt az énekes-színészek számára, akik Debussy zenei kihagyásai, a visszafogott pianissimo-részletek és beszédszerű ének, a furcsán, jóformán kibogozhatatlan akkordkapcsolataival meanderező zenekari hangzás közepette sem maradnak magukra. Fischer Iván sötét-terepszínű köpenyében áll az események központjában, és nem csak a hangszeres közjátékokban különösen mozgékony zenekart vezeti, akik az első felvonásban természetesen vokálisan is közreműködnek a matrózkórusban. Ő is színészkedik, gesztusaival mintha a színészek vállára tenné a kezét, hogy megnyugtassa, vagy váratlan érzelmi kitörésekre ösztönözze őket. Amikor Yniold, a kisfiú a lábaihoz kuporodva játszik aranylabdájával, Fischer jóindulatúan lehajol hozzá, mint Arkel nagyapa. Pelléas és Mélisande előtte kúsznak a bokrok között, mintha a karmesteri pultnál álló férfi segítségével egy időre még meg lehetne menteni a gyermeki játékot a Golaud őrült féltékenységéből fakadó halálos szerelem kitörésétől.”
A cikk németül.
Farkas Zoltán: Szerelmünk sötét erdejében
Magyar Narancs, szeptember 14.
„A Fischer Iván rendezte előadás látványvilága telitalálat (díszlettervező: Andrea Tocchio), előre jelzi az elkövetkezendő misztikus, titokzatos voltát, és egycsapásra bevonja a nézőt és hallgatót Debussy operájának kellős közepébe. Ez a színpadkép teljesen együtt lélegzik a zenével, amely nem állít, hanem sejtet, nem elmond, hanem sugall, és ebben a titokzatos sokértelműségben sokkal kifejezőbb és izgalmasabb, mint korábbi műfajtársainak egyértelmű, határozott nyelve.”
„Fischer Iván, akinek mamóköpenyét ugyancsak levelek borítják, a színpadi, de méginkább a lelki történéseket megjelenítő zenei folyamatok biztos kezű irányítója. A zenekari közjátékok, a hangulatfestő és illusztratív elemek, Golaud féltékenységi dühkitörése és a szerelem megvallásának nagy csúcspontja egyaránt részletekben gazdagon, természetes áradással, és a kifejezés maximális erejével kel életre karmesteri pálcája alatt. A zenekar játéka egységes, színgazdag és minden pillanatban megbízható és hű partnere a karmesternek és az énekeseknek. Az már a Fesztiválzenekar muzsikusainak megszokott sokoldalúságát dicséri, hogy a színpad néma szereplőinek feladatát is természetes könnyedséggel oldják meg, legyen szó akár a barlangban talált három kimerült öreg alvó alakjának megjelenítéséről, vagy a Mélisande halálakor megjelenő „siratóasszonyok” felvonulásáról.
A teljes cikk.
Fáy Miklós: Kín és kő és mázsa
Élet és irodalom, szeptember 15.
„Huh. És akkor most örüljünk, körülbelül felhőtlenül. Ami engem illet, az első előtti percben már kenyérre voltam kenve, a pódiumon erdő, ágak, törzsek, levelek között ül a Fesztiválzenekar, és Fischer Iván is szerényen óvakodik be, levelekkel díszített hosszú köpenyben. Ez vagány. Elég közel e nevetségességhez, és az „Iván bácsiéknál elmentek otthonról”-érzethez, miközben mindennek helye van, az erdő, a sötétség, a köd, pára, nyomott légkör az opera fontos eleme. Csakhogy ezt vállalni is kell, és nem nagyon látok a nagyvilágban olyan befutott karmestert, aki erre hajlandó volna. Ez igen, ez a régi Fesztiválzenekar, vagy a Fesztiválzenekar régi szelleme, mindent a kifejezésért, kockáztatni és nyerni, ha lehet.”
„Nem tudom, lehet-e egyáltalán nyerni ma és itt a Pelléasszal. De valakinek meg kellett próbálnia. […] Most a Fesztiválzenekar eljátszotta háromszor. Sztárszereposztással, bár hogy Patricia Petibon mitől sztár, amikor ennyire hamis tud lenni… Nem, ez sem igazságos. Ha valami baj van vele, az inkább az, hogy Mélisande-ja túlságosan is tudatos, mintha szándékosan ejtené a gyűrűt a kútba, mintha állandóan ingerkedne Pelléasszal, nem a magába feledkezett, önmagát csodáló ártatlanság volna. Forgathatjuk így is, úgy is, ennél jobb Pelléas és Mélisande előadást nem találni sem itt, se Fokföldön, se Ázsiában. Akinek nem tetszik, annak tényleg nem tetszik.”
Tóth Antal: Egy családon belüli erőszak margójára – A Pelléas és Mélisande a MÜPÁ-ban
Café Momus, szeptember 15.
„[…] magasrendű muzsikálás zajlott a színpadon, a mű impresszionista színei megteremtették a mű értelmezéséhez szükséges poézist.”
„Az előadást az igényesen előadott ritkaságoknak kijáró telt ház és meghatott ováció fogadta.”
Marcus Stäbler: Debussy-opera a Nagyteremben: egy karmester áll az erdőben
Hamburger Abendblatt, szeptember 17.
„Hamburg. Hát mi történt itt? Az Elbphilharmonie Nagytermének színpadát erdő nőtte be. Homály árad belőle. A fák ágai gyorsan egymásba fogóznak. Sűrű bozóttá állnak össze, amelyben a Budapesti Fesztiválzenekar zenészei ülnek. Zöld és barna köpenyeikben beolvadnak a környezetbe.”
„Ez meghökkentően direkt szcenírozásnak hangzik. De talán egy ilyen sejtetéssel és titkokkal átszőtt darabot nem kell még tovább rejtjelezni. A szereplők amúgy is éppen eléggé rejtelmesek.”
„Fischer Iván gondoskodik róla, hogy a szólistáknak elég játéktér jusson. A vokális ívek, amelyeket Debussy a francia nyelv természetes folyásához illeszkedve komponált meg, világosan kirajzolódnak. Fischer megtalálja az ideális egyensúlyt az éneklés és a hangszeres hangzás számára. Zenekarával a színárnyalatok sokaságát formálja meg, előrehatol a partitúra legfinomabb elágazásaiig – zenei értelemben is megteremti a sötét varázserdőt.”
