hun/ eng
keresés
kosaram
The Guardian: szívbe markoló és rendkívüli Mahler

Kritika

The Guardian: szívbe markoló és rendkívüli Mahler

Kristálytisztán szólalnak meg Mahler Kilencedikjének, a halandósággal való megrendítő szembesülés szimfóniájának vad disszonanciái és lírai témái. Tim Ashley kritikája a The Guardianben.

Mahler régóta központi szerepet tölt be Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar repertoárjában és diszkográfiájában, ezért meglepő, hogy ez irányú munkásságának csak milyen kis része jutott el hozzánk az egyesült királyságbeli koncerteken az évek során. A zenekar aktuális európai turnéja részeként Londonban előadott Kilencedik szimfónia segített az egyensúly helyreállításában, és egyben tanúsította, hogy milyen fantasztikus mahleriánusok is ők.

A zeneszerző utolsó befejezett szimfóniáját, a Kilencediket, amelyet a végül halálos kimenetelű szívbetegsége megállapítása után írt, szinte mindig úgy jellemzik, mint a klasszikus zene egyik legnagyobb hatású szembenézését a halandósággal. „Ijesztő és bénító, ahogy a hangzás fonalai megbomlanak” – szól Leonard Bernstein híres megjegyzése, bár a művet átható megsemmisülés-érzést azért ellensúlyozza a zeneszerző számára hamarosan megszűnő világ szépségeinek mélyen átélt és sokszor megrendítő tudata.

Fischer rögtön az elején megadta a paramétereket és bemutatta a kétértelműségeket, amikor a nyitótételben megjelenő töredékes témák átadták helyüket az első főtéma nosztalgiájának, majd a hirtelen váltásnak az erőszakot hozó moll hangnembe. A BFZ meleg, sötét tónusú hangzása és részletgazdag, koncentrált játéka fokozta a felgyülemlő feszültségeket, ahogy a hangszeres szólók kibontakoztak a kérlelhetetlen léptekkel előrehaladó tétel fölött, és vad disszonanciák ütköztek a szívbe markoló líraisággal.

A ländler-scherzo groteszk módon fenyegetően hangzott a hirtelen tempóváltások és merev ritmusok miatt, és a kizökkentségnek ezt az átható érzését tovább erősítették a tételt követő rondó-burleszk gúnyos fugatói és keserű iróniája, bár a középen felhangzó és az utolsó tétel főtémájára utaló trombitaszó egy pillanatra különleges ragyogást teremtett. A záró Adagio azonban igazán nagyszerű volt: hangok és érzelmek organikus kibontakozása, amelyet a zenekar páratlanul gazdag hangzással játszott, és amelynek mélységes szépsége elbűvölt egészen az utolsó pillanatig, amikor úgy tűnt, hogy a zene, és vele együtt maga az élet is, észrevétlenül elenyészik. Szinte elviselhetetlenül megindító, egész egyszerűen kimagasló volt.

Az eredeti, angol nyelvű cikket itt olvashatják el.