★★★★★
A bizonyítékot az a csönd szolgáltatta, amelyet Fischer Iván karmester a mű végén teremtett, amikor az utolsó, elhaló hangok után lassan-lassan leeresztette bal kezét. Egyfajta kollektív, nyugalmas csendesség ülte meg a Royal Festival Hallt, nemcsak azért, mert Mahler mozgalmas Kilencedik szimfóniája után mindenkinek jár egy békés pillanat, hanem azért is, mert szükségünk volt némi időre ahhoz, hogy igazán értékelhessük a Budapesti Fesztiválzenekar kiemelkedő játékát. Olyan volt, mintha senki nem akarná megtörni a zene varázsát, és mindenki szeretne még egy kicsit ottmaradni az élet peremén, ahová együtt megérkeztünk.
Ezen a koncerten Fischer magyar zenekara egyértelműen a legjobb formáját hozta őszinte, szívből jövő, virtuóz muzsikálással. Ha Mahler Első szimfóniája a tavasz és az ifjúság frissességét idézi fel, akkor a Kilencedik, amely az utolsó befejezett szimfóniája, tele van életbölcsességgel, a szívfájdalom keserű tapasztalataival és a halál elfogadásával. Vannak karmesterek, akik hiperintenzív hangzással igyekeznek megfelelni az érzelmek áradásának, és szinte tobzódnak az érzékeny Mahler traumáiban – Fischer azonban mást kínál. Az ő megközelítését szentimentalizmustól mentes őszinteség és természetes könnyedség jellemzi, ami lehetővé teszi számunkra, hogy hallgatóként befogadjuk a 90 perces szimfónia varázslatos részleteit.
A négy tétel bármelyikét fel lehetne hozni, hogy dicsérjük a gördülékeny és biztos kézzel megválasztott tempókat, a kitűnő frazeálást, vagy azt, ahogyan Fischer a könnyedebb csevegés és a valódi mélységek, kataklizmaszerű áttörések és csendes elmélkedések között navigált. Valahogy sikerült egyből bevinnie minket a szimfónia legbensőbb rétegeibe, és a hangok révén elmerülhettünk egy párhuzamos világban. Éppilyen figyelemre méltó volt játékuk tiszta szépsége és egyedi karaktere a vonósok telt, meleg tónusától a fenséges, nem e világi kürtszólóig. A Fesztiválzenekar teljes mértékben megérdemelte az álló ovációt; ez a Mahler-előadás minden elemében ötcsillagos volt.
