Egy koncert, amelyen egyetlen Beethoven-mű sem szólal meg, mégis áthatja a klasszikus mester szelleme. Egy Brahms-műsor, amely két grandiózus darabból áll, mégis egyetlen nehézkes útkeresésre vezethető vissza. A BFZ a 19. század konzervatív úttörőjének első zongoraversenyét és első szimfóniáját tűzi programjára a Grafenegg Fesztiválon. A Beethoven előtt tisztelgő, mégis árnyékából kitörő alkotásokat a Grammy-díjas román karmester, Cristian Măcelaru vezényli. Szólistaként a Grafenegg Fesztivál művészeti igazgatója, Rudolf Buchbinder lép a közönség elé, aki több mint 60 éves pályafutása alatt nemcsak élő legendává vált, de Beethoven-specialistaként olyan színt képes adni Brahms zenéjének, amellyel ritkán látott, összetett kontextusba kerül ez a korszakokkal párbeszédet folytató szerző.

1853-ban a mindössze húszéves Johannes Brahms megismerkedett Robert Schumann-nal, aki igen jó véleménnyel volt fiatal kollégájáról. Talán épp a példakép bátorítása vezetett oda, hogy amikor 1854-ben Brahms először hallotta Beethoven korszakalkotó „Kilencedikjét”, az ifjú szerző eldöntötte: megírja első szimfóniáját – Beethoven után ugyancsak d-mollban. Brahms elégedetlen volt a vázlatokkal. A „Beethoven után szimfóniát írni” nyomása átmenetileg legyőzte őt, a tervezett 1. szimfónia zenéjéből pedig előbb kétzongorás szonáta, majd annak teljes átdolgozását követően az 1. zongoraverseny egyes részei lettek. A mű elképesztően tömény és többnyire tragikus hangvételű zenével indul. Monumentális zenekari expozíció és gazdag, a tutti hangzással olykor tényleg versenyezni kényszerülő zongoraszólam jellemzi a nyitó tételt. A valószínűleg Clara Schumann portréjaként értelmezhető spirituális lassú tétel kottájába a szerző a „Benedictus qui venit in nomine Domini” (Áldott, aki jön az Úr nevében) szavakat írta. Végül a rondó-fináléban a zongora egyedül vezeti be a témát, később pedig elhangzik a darab egyetlen kadenciája is, mielőtt áhítatos, ünnepélyes véget ér a zene.

„Beethoven tizedikje” – így is emlegetik azt a Brahms-szimfóniát, amely a zongoraversennyé lett első próbálkozások után végül 1876-ban megszületett. Az 1. zongoraversenyhez hasonlóan ezt a művet is tartózkodva fogadta a közönség, sőt, sokan azzal vádolták a szerzőt, hogy az utolsó tétel himnikus dallama szinte egy az egyben megfelel Beethoven örömódájának. „Igen, és még különösebb, hogy ezt a hasonlóságot bármelyik szamár ugyanúgy meghallja” – felelte erre Brahms. Az 1. szimfónia hangneme végül c-moll lett, amely nem a 9., hanem Beethoven ugyancsak ikonikus 5. szimfóniájára utal. A nyitó tétel impozáns lassú bevezetése feltár minden olyan motívumot, amelyből a későbbi gyors főrész építkezik. Az alapvetően drámai hangulatú tételt folyékony, lírai és expresszív lassú tétel követi a hegedűversenyt megelőlegező hegedűszólókkal. A scherzóban szelíd mosolyok állnak szemben már-már pökhendi erőkkel, majd a rettegéstől az alpesi kürthíváson át az ünnepélyes korálig ívelő finálé zárja a művet.