A Fischer Iván által vezényelt Dal a Földről az egyik legjobb, amit valaha hallottam – írja Greg Keane a Limelight Magazinban megjelent kritikájában.
A Klemperer/Ludwig/Wunderlich-féle lemez helyébe ugyan soha semmi nem léphet – ha valamiről elmondható, hogy örök értéket hordoz, az a produkció biztosan ilyen –, de ez a felvétel, Gerhild Romberger mezzoszoprán és Robert Dean Smith tenor közreműködésével, nagyon közel kerül hozzá. A dicsőségből a Budapesti Fesztiválzenekarnak is bőven kijut: hallgassuk csak az oboa melankolikus hangját, ahogy a növekvő árnyékokat festi a második dalban, az Őszi magányban!
Mahler magasztos tűnődése életről, halálról, örömről, szenvedésről, örökkévalóságról, mulandóságról és minden másról, ami az emberi lét velejárója, tükrözi azt a nézetét, hogy a szimfóniának az egész világot fel kell ölelnie. A befelé fordulóbb dalok a színjátszó selyem finom textúráját idézik, míg a robusztusabb részek a féktelen érzelmek színes kavalkádjai.
Dean Smith rögtön az elején bizonyítja, hogy igazi hőstenor, ahogy dacos hangon énekli a Bordal a földi nyomorúságról című tételt. Ezzel a hangulattal állítja szembe a Tavaszi részegség megkeseredett hedonizmusát, ahol már csak az a célja, hogy az utolsó cseppig kiüríthesse az aranyserleget.
Az egyik kritika úgy írta le A szépségről című ötödik dal gyors, majdhogynem féktelen középső részét – ahol a bájos, fiatal lányok csodálattal nézik a szilaj paripáikon tovavágtató csinos ifjakat –, mint egy hollywoodi nagybelépőt; nekem bizarr módon egy Broadway-musical első felvonásának fináléját juttatja eszembe. Ez a mezzoszoprán-/altrepertoár egyik legrettegettebb része, de Romsberger bátran veszi az akadályokat.
A Búcsú – amely olyan hosszú, mint az előző öt tétel együttvéve – bevezetője a Mahler által valaha írt legkomorabb zene; még a Hatodik szimfónia befejezésénél is sötétebb tónusú. Felejthetetlen számomra a mű 1976-os, londoni előadása a frissen lovaggá ütött Dame Janet Bakerrel. Egy kritikus megjegyezte, hogy az „ewig” (örökké) szó utolsó, melizmatikus ismétléseikor az énekesnő hangja a zenekar egyik hangszerévé vált, és így vezetett el bennünket a végtelenség nyújtotta békéhez. Pontosan ezt teszi Gerhild Romberger is.
