Fischer Iván fegyelmezetten és éleslátással dirigálja a világ legnagyobb zenekarait. De ha a saját együttesét, a Budapesti Fesztiválzenekart vezényli, akkor elengedi magát, kísérletezik, együtt játszik a zenészeivel, keresi a nem megszokott hangzásokat. Tavaly azzal feszegette a határokat, hogy Bartók-koncertjén a kiváló magyar népdalénekes, Sebestyén Márta minden darab előtt elénekelte a vonatkozó eredeti népdalt. Harry Rolnick kritikája a Concertoneten jelent meg.
„Szeretek az ablaknál imádkozni, hogy lássam a zöldet meg az eget. Együtt tanulok a madarakkal, a virágokkal, Istennel, önmagammal.”
Antonín Dvorák
A tegnap este három rövid művel kezdődött, amelyek mindegyike önmagában is tartogatott meglepetést. Például – a Dvořák-kutatókat leszámítva – ki hallott már a tíz, zenekarra írt Legendáról? A kétzongorás változat viszonylag ismert, Fischer Iván viszont a ciklus csúcsát képező 10. Legendát könnyeden, nosztalgikusan, és valami elmondhatatlan bájjal tolmácsolta. A Budapesti Fesztiválzenekar nem a New York-i vagy a Berlini Filharmonikusok kifinomultságával szólaltatta meg a művet, de pont erre a hajszálnyi kemény hangzásra volt itt szükség.
Tulajdonképpen fölöslegesen is sütött a nap vasárnap délután, mert Fischer Dvořákja beragyogta a termet ebben a rövid nyitódarabban, akárcsak a (sajnos most a ciklusból egyetlenként megszólaló) Szláv táncban.
De mi a helyzet a második számmal, az Esti áldással, Dvořák Négy vegyeskarának egyikével? A karmester újfent egy kis mulatságra vágyott. A Budapesti Fesztiválzenekar zenészei letették a hangszereiket, és tökéletes összhangban elénekelték a szép Dvořák-dalt!
Egyedül az okozott némi csalódást, ahogy Renaud Capuçon a Dvořák-hegedűversenyt előadta. Ennek semmi köze a fiatal francia művész tudásához, olykor elragadó hegedűhangjához, a zenekarral való párbeszédéhez. Tulajdonképpen egy brahmsi hegedűverseny nagyszerű tolmácsolását hallhattuk.
És itt volt a baj. Ez a versenymű megszólaltatható szlávos lendülettel, érzékeltetve az eredeti témák népies hátterét. Vagy, ahogy Capuçon tette, el lehet játszani brahmsi igyekezettel, gyakorlatilag levágva a csodálatos közép-európai vargabetűket. Tegnap délután az utóbbi történt. Capuçon képességeihez kétség nem férhet, a közönség joggal tapsolta meg sziporkázó játékát. Viszont egészen a táncok láncolatából álló zárótételig nem hallatszott (sem rajta, sem Fischeren), hogy a darabnak volna nemzetisége.
Hozzáteszem, ezt egyáltalán nem könnyű megvalósítani. Nem a kézügyesség itt a kérdés, hanem egyszerűen nehéz dolog a Hamburg-szláv tengelyen egyensúlyozni. Capuçon minden tőle telhetőt megtett, de az eredmény így is inkább németes volt egy tisztán cseh csodákat felvonultató koncerten.
A legnagyobb csoda természetesen az, ahogy Fischer Iván a saját zenekarát vezényli – azt a zenekart, amelyet ő alapított és istápolt a kommunizmusból örökölt bürokraták ignoráló magatartása ellenében, és amely mára Európa vezető zenekarainak egyikévé vált. Jelen esetben Dvořák Nyolcadik szimfóniája szólalt meg.
Ez a mű szinte eljátssza magát. A hangulatváltások, a csintalan, karneváli hangulatú kürtszólam, a nagyszerű finálé, a madárhangok. De Fischer Iván nemigen szokta hagyni, hogy egy darab is csak úgy eljátssza magát, ahogyan azt sem engedte magának, hogy a csúcspontokat elmagyaroskodja.
Ehelyett az első két tételt klasszikus fegyelemmel vezényelte. Ettől még teret adott Pivon Gabriella gyönyörű, madárhangot idéző fuvola/piccolo-szólóinak, a nyitótétel csúcspontjai méltóan izgalmasra sikerültek. A lírai második tételből – amelyből egy az egyben a cseh vidék levegője árad – sem hiányzott egy szemernyi báj sem.
Az öröm kitörése a táncos scherzóban valósult meg, amely elvezetett az elképesztő trombitaszólókkal beharangozott fináléig. A zenekar merészen kimért lassúsággal kezdett, mielőtt lendületet vett volna. Valóban az történt, hogy Fischer szinte Largóig lassította a zenekart a legvége előtt? Hát igen, valódi színpadi gesztus volt ez; feszültséget kelteni a váratlan, tüzes, bizsergetően izgalmas utolsó ütemeket megelőzően. Megérte kivárni.
Ráadásnak Fischer megint valami váratlant húzott. A zenekar nem csak eljátszotta, hanem négy szólamban el is énekelte Brahms 4. magyar táncát.
Véleményem szerint, ha lett volna tere rá, Fischer a Fesztiválzenekart – és a nagyérdeműt – meg is "szlávtáncoltatta" volna!
