Az elmúlt években Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar rohammal vette be New Yorkot. Briliáns operaelőadásaikkal több éven keresztül voltak a Mostly Mozart Fesztivál vendégei, és szinte annyiszor lépnek fel a városban, mint egy helyi együttes. Vasárnap délután a zenekar újabb sikert aratott kizárólag Dvořák-művekből álló programjával a David Geffen Hallban, a Lincoln Center szervezésében létrejött Great Performers sorozat részeként. Eric C. Simpson kritikája a New York Classical Review-ban.
A koncert nyitószámaként elhangzó 10. Legendában a zenekar bemutathatta tisztán csillogó hangját. A BFZ fényesen, csiszoltan, de nem vakítóan szól. Az édes-bús dallam itt a hangzás egyszerűségétől vált igazán elbeszélővé.
Nem gyakori, hogy zenekari koncerten a cappella kórus szólaljon meg, és még ennél is ritkább, hogy a zenészek énekeljenek. Nagyjából egy tucat énekessel megtámogatva a zenekar szépen adta elő a „Místo klekáni” (Esti áldás) című vegyeskari művet. Nyilván nem szólt egy profi kórus tökéletes tisztaságával, de az itt-ott érdesebb hangzástól kifejezetten népies hangulatú lett. Ismét hangszerrel a kézben, a zenekar energikusan játszotta az Op. 46/7-es szláv táncot. Fischer vezénylete alatt folyamatosan hallható maradt a tánc jellegzetes, bájos alapritmusa.
Dvořák hegedűversenye ugyan egyáltalán nem elhanyagolt mű, de nem is annyira népszerű, mint sok más romantikus kortársa. Az a-moll versenymű se nem annyira líraian tiszta, se technikailag nem kínál olyan bravúrlehetőségeket, mint társai, és az értelmezése okozhat problémákat.
Renaud Capuçonnak pontosan ilyen nehézségei támadtak a vasárnapi hangversenyen. A francia hegedűművész komoly játékerőt képvisel magabiztos technikával. „Panette” del Gesù hangszeréből (ugyanaz a hegedű, amelyen valaha Isaac Stern játszott) vakítóan fényes, minimálisan érdes hangot csalogat ki. Úgy tűnt viszont, hogy nem kifejezetten találta meg a zenével a kapcsolatot. A főtémák rendesen melankolikus megszólaltatása mellett a közjátékok kissé langyos, funkciótlan benyomást keltettek. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy hangszere viszonylag halk, aminek következtében kénytelen volt némi részletgazdagságot feláldozni a hallhatóság oltárán, a zenekar álmos játéka miatt pedig a kíséret nem sok plusz energiát szolgáltatott.
Az Adagióban Capuçon már inkább magára talált, szép, magas íveket épített fel, de továbbra is küszködött a hangerővel, különösen a hosszabb kettősfogásos menetekben volt kevés a dinamikai kontraszt. A három tétel közül a finálé sikerült a legmeggyőzőbbre, szökellő, hősies lelkületűre, bár a kidolgozási rész néptánca túl kiegyensúlyozott és puritán lett, nem érződött rajta sok népiesség.
Capuçon ráadásnak Gluck Orfeójából a „Boldog lelkek táncát” játszotta. Lélegzetelállító, tündöklő, légies hangon zenélt, de kíséret hiányában a darab hosszú frázisainak ritmikája pontatlanná vált.
Nem volt ilyen hiányosság a BFZ üdítő Nyolcadik (G-dúr) szimfónia-előadásában. Kifejező, csupaszív értelmezést hallhattunk, melengető hangzatokkal kezdődött, majd feszesen artikulálva domborodott ki elejétől a végéig az erőteljes első tétel. Újabb melegséghullám vezette be az Adagiót, amely azonban gyorsan átadta helyét a nyugodt dallamfuvallatoknak a vonósok elegáns, lépegető szólama fölött. Fischer mesterien és zökkenőmentesen vezette keresztül zenészeit a váltásokon, a nagy struktúrák szinte eltűntek, helyükön hirtelen gyöngéd, langyos szellő támadt.
A scherzóban stílusos, egyszerre virtuóz és melankolikus keringő szólalt meg. A BFZ játékának technikai precizitása tette lehetővé a hirtelen váltásokat játékosság és kimértség között, a Fischer által felvázolt, szépen összefoglalt ívek töltötték meg a tételt érzelemmel.
A zárótétel kezdeti méltóságteljes tempója hamar galoppá gyorsult, harsány zenekari ünneppé, amely csúcspontját a rezek rámenős, hasító hangjaival érte el. A ricsaj egy ponton a csellók gyöngéd, suttogó dallamává halkult, de legnagyobbrészt ragyogó, erőteljes hangzás uralta az előadást, a kirobbanóan sodró kódáig. Mintha még jobban ki szerette volna hangsúlyozni a zene élénk energiáját, Fischer egy ponton a zenészeit ritmusra nevettette, melyet a közönség hasonlóképpen viszonzott.
