"A Budapesti Fesztiválzenekar mind a versenyműben, mind a két Prokofjev-opusban magas színvonalú teljesítményt nyújtott telt hangzású tuttikkal, kidolgozott kamarazenei részletekkel és választékosan megformált szólókkal." Csengery Kristóf kritikája közös koncertünkről Lahav Shanival és Renaud Capuçonnal a Revizoron.
A negyvenhárom éves Renaud Capuçon fogalom a hegedűjáték kedvelőinek világában. Bravúros technikájú hangszeres előadó, érzékeny muzsikus, nagy nemzetközi versenyek tették ismertté pályája elején, és olyan együttesek, mint az Európai Unió Ifjúsági Zenekara, valamint a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar – utóbbinak Claudio Abbado hívása nyomán lett koncertmestere. Olyan kamarapartnerei vannak, mint Nicholas Angelich, Mark Braley (a magyar közönség körében e két művész nem ismert, de mindketten rendkívüli kvalitású zongoristák) vagy David Fray, akivel a közelmúltban készített kitűnő Bach-lemezt. Hozzá hasonlóan világklasszis öccsével, a csellista Gautier Capuçonnal is vállal közös fellépéseket.
A fiatalabb korosztályhoz tartozó zongoraművész és karmester, Lahav Shani eddigi pályájának egyik fontos állomása volt a Rotterdami Filharmonikus Zenekar, a közeljövőben pedig ő lesz Zubin Mehta utóda az Izraeli Filharmonikusok élén. Ők ketten léptek fel a Budapesti Fesztiválzenekar vendégeiként olyan orosz műsorban, amelynek első és harmadik számát (Háború és béke-nyitány, Rómeó és Júlia – részletek) Szergej Prokofjev, a középsőt (Hegedűverseny) Pjotr Csajkovszkij írta.
Sokszor elhangzik az állítás, mely szerint Csajkovszkij szellemétől valójában idegen zenéjének vehemensen romantikus értelmezése, műveit úgy helyes játszani, hogy érvényesüljön a klasszikus indíttatás, amely a zeneszerző Mozart iránti csodálatában is megnyilvánult. Csakhogy kevesen akadnak, akik a szavakon túl a zenei tettek mezején: az előadásokban is képesek megjeleníteni ezt a klasszikus tisztaságot és arányrendszert. Renaud Capuçon a Zeneakadémián úgy tolmácsolta a zeneszerző sokat játszott Hegedűversenyét, hogy tudott újat, figyelemfelkeltőn eredetit mondani a műről, s ez a megszokottól eltérő vonás éppen előadásmódjának könnyedsége, elengedettsége volt, amelytől aztán minden megejtően természetessé vált muzsikálásában. Dallamformálásában, hangerő-adagolásában, tónusában, hangsúlyaiban nem volt semmi demonstratív elem, semmi erőszakosság, semmi „nyomulás” – minden magától értődőn történt, s ettől a sokszor dagályosan-bombasztikusan értelmezett mű csodásan kisimult, ugyanakkor semmit sem veszített virtuóz részleteinek vonzerejéből. Példaértékű előadás volt ez: megnyerő és a fölényességet szerénységgel társító. Az is sokatmondó, hogy ráadásként a művész nem holmi bravúrdarabot szólaltatott meg, hanem Gluck Orfeuszából A boldog lelkek táncának moll szakaszát, kíséret nélkül, a magányosan éneklő hegedű kristálytiszta hangján.
