Megszólal egy teljesen elfeledett világ. Ez volt az első – zenei – benyomásom Fischer Iván Orfeo rendezésével kapcsolatban. Mi is volt azonban nekem ez a két előadás? Pozitív csalódás, felfedezés, egy teljesen új zenei környezet. Békési Botond kritikája eredetileg a Szintézis blogon jelent meg.
Féltem az Orfeótól. Nem a történet, és nem is a Fischer által komponált, az eredeti történet szerinti befejezés rémített meg. Pusztán a szerző, Monteverdi, és a darab bemutatásának dátuma, 1607. Ezek mellett ott volt az érdeklődés is bennem, mivel a Figaro kivételével az összes itthon bemutatott Fischer-rendezést láttam; evidens volt, hogy meg fogom nézni. Arra az egyetlen dologra nem számítottam, hogy mindkét előadáson ott leszek.
Mielőtt azonban komolyan belekezdenék, engedje meg a kedves olvasó, hogy tisztázzam magam, miért is viseltettem fenntartásokkal a darab iránt. Igaz, szeretem a régizenét és a barokkot is, nem rémít meg egy-egy (férfi)szopránra komponált aria bravura és a furábbnál furább hangszerek sem, ahogyan a continuo állandó kopogása sem kerget az őrületbe, az Orfeo zenei anyaga egyszerűen más. Még erőteljesen érződik benne az őt megelőző század zenei hagyománya, a polifonikus szerkezetek, a motettaszerű éneklés és az egyházzenei beütés. Nem tudtam hova tenni, a felvételek meg végképp nem segítettek, csak még jobban elijesztettek.
Az ellenérzéseim a premier napján, rögtön a toccata első ütemeinél szálltak el. Fischer interpretációjában ez, az amúgy kimondottan súlyos és kiforrt zene, egyszerűen légiesen szólalt meg. Nyomokban sem éreztette a komor, indulószerű karaktert, inkább a vidám dallamossága tűnt fel a zenének, ahogyan a doboktól, csörgőktől és furulyáktól eljutottunk a vonósokig, lantokig és a natúr harsonákig. Ugyanígy nem volt elnehezítő érzés a prológust bevezető zenét sem hallgatni. Szinte magától értetődő természetességgel következett a „nyitányból”.
Ahogyan aztán haladt előre a darab, egyre fokozatosabban éreztem rá ennek a történelminél is történelmibb zenének a szépségére.
