A Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekar Mozart utolsó, Jupiter-szimfóniájával és életművét lezáró darabjával, a Requiemmel fejezte be három hangversenyből álló sorozatát a Hollywood Bowlban. Mark Swed kritikája a Los Angeles Timesban.
Kedden a Hollywood Bowl zászlóit félárbócra eresztették, és az est fő műsorszáma egy requiem volt. A hangversenyt nem ajánlották külön a közelmúltban történt három amerikai lövöldözés áldozatainak, sem Toni Morrisonnak, aki a megelőző napon hunyt el. A requiemet már hónapokkal korábban műsorra vették a Budapesti Fesztiválzenekar Mozart-turnéja részeként. Az est a zeneszerző 41. (utolsó), Jupiter-szimfóniájával kezdődött, majd az élete utolsó napjaiban komponált, befejezetlen miséjével ért véget.
A koncert ennek ellenére megrázó erejű megemlékezéssé vált, és hihetetlen aktualitást kapott a Gilroyban (Kalifornia), El Pasóban és Daytonban (Ohio) bekövetkezett tragédiák miatt. Mozart utolsó megszólalása még inkább rávilágított, mi tette Morrisont Amerika és a világ egyik legnagyobb jelentőséggel bíró hangjává; ő is olyan alkotó volt, aki, Mozarthoz hasonlóan, kötelességének tekintette, hogy megértse a láthatólag nyugtalanító kortárs világot.
Mozart 35 évesen, a halál árnyékában írta a Requiemet, amelyből kihalljuk a haragot is. Az operaszerző Mozart félbeszakította a Requiem komponálását, hogy befejezhesse A varázsfuvolát, és megírhassa a Titus kegyelmét, utolsó ódáját az emberséges kormányzáshoz. Requiemjével Mozart volt az első, aki operaszerű drámai formába öntötte a halotti szertartást. A Bowlban Fischer Iván magyar karmester, a zeneszerző következetes híveként, kihozta a zenéből azt az őszinte haragot, amelyet most Amerika nagy része érez.
A „Dies irae” tétel „Napja Isten haragjának...” része éppen erre a keddi napra vonatkozott. A kórus, a Los Angeles Master Chorale szinte köpdöste a latin szöveg minden egyes szavát, elképesztően elénekelhetővé téve Mozart kimondhatatlan erejét. Persze a szépséget is meg kellett látnunk, ami sohasem hiányozhat Mozartból. A pontos és koncentrált zenekari játékban elbűvölően elegyedett a modern vonósok selymes hangzása a Mozart-korabeli mézédes fafúvókkal és az élesebben szóló rezekkel. Zsigeri élményt jelentett a négy énekes szólista (Jeanine De Bique, Kelley O’Connor, Michael Schade és Adam Plachetka) és Fischer látványa a kivetítőkön.
Mozart útikalauza a gyászhoz még így sem szólít fel cselekvésre, ahogy a mennyországba vezető lelki GPS-nek sem tekinthetjük. Éppen ellenkezőleg. Mivel a szerző csak a mű első részeivel készült el, a Requiem folytatását vagy a saját vázlataival töltötték ki, vagy teljesen új zenét komponáltak a tanítványai. Az egyórás mű során a zsenialitást fokozatosan váltja fel a tehetség, amely már nem egy nagy komponista végakarataként szolgál, hanem fokozatos átmenet az egyik állapotból a másikba. Mozart köpönyege a következő nemzedék művészi mementójává válik.
Morrison is viselte ezt a köpönyeget. Mivel az írónő mély hatást gyakorolt Peter Sellars rendezőre, aki forradalmasította a Mozarthoz való viszonyulásunkat, közvetve Toni Morrison is hozzájárult ahhoz, amit ma Mozart jelent nekünk. Ezt maga Sellars tette félreérthetetlenné, amikor 2006-ban, Bécsben, a zeneszerző születésének 250. évfordulójának legfontosabb eseményén, a New Crowned Hope Festival műsorán Morrison jelenlétét helyezte fókuszba. Immár nemcsak azt a kérdezhetjük, hogy mit tett Mozart, hanem azt is, mit kérdez tőlünk a zenéje ma.
Kiderült, hogy Sellars a Master Chorale-ra is döntő hatást gyakorolt – a kórus egyébként most tért vissza Mozart szülővárosából, a Salzburgi Ünnepi Játékokról, ahol egy Sellars-produkcióban működött közre. A Bowlban a kórus képlékeny anyagként szolgált Fischer drámát teremtő kezében. Vad, pontos és kiváló hangerősítéssel megszólaló előadás volt, egyenest bele a képünkbe.
Fischer nem engedte felületességbe fúlni a záró-, nem Mozart által komponált részeket. Nagyszabású befejezést kanyarított. Morrison Mozart-megközelítése szintén meghatározó fontosságú volt, de kevésbé feltartóztathatatlan; több nyitott lehetőséget hagyott, nagyobb teret engedett a kérdés-feleletnek. Mindenesetre az előadás lélegzetelállítónak bizonyult.
A Jupiter már nem hatott ugyanígy. Figyelmes, friss, lírai, eleven előadás volt, kiváló technikai megvalósítással; egy frázis nem sok, annyi se ment veszendőbe. Ám ha ez a szimfónia volt is a Bowl legjobb Mozart-interpretációja, ugyanakkor egy kicsit rutinszerűen volt az. A Requiem sokkal többet nyújtott. Noha nem ez volt a műsor-összeállítás eredeti célja, kiderült, miért van szükségünk Mozartra.
