Manfred Honeck osztrák karmester Bécsben végezte zeneművészeti tanulmányait, a Bécsi Filharmonikusok és a Bécsi Állami Operaház tagjaként a brácsa szólamban muzsikált. Később Claudio Abbado asszisztense lett, innen pedig már egyenes út vezetett a sikeres karmesteri karrierig. Több nagy zenekar művészeti igazgatója volt, ma a Pittsburghi Szimfonikus Zenekart vezeti. Hat gyermek édesapja és nyolc unoka nagypapája, amire ugyancsak rendkívül büszke. A Budapesti Fesztiválzenekart április végén három alkalommal vezényli a Zeneakadémián.
Hogy készül a budapesti koncertjeire?
Manfred Honeck: Mivel a koncerteken elhangzó darabokat már jó párszor vezényeltem, ilyenkor a felkészülés inkább a korábbi ismereteim és gyakorlati emlékeim felfrissítésével kezdődik. Az viszont nagyon foglalkoztat, milyen lesz számomra ismeretlen muzsikusokkal dolgozni. Persze minden újabb fellépés kihívást jelent, mert valahányszor a pulpitusra lépek, megpróbálok valami újat teremteni, még ha ismert és gyakran előadott darabokról van is szó.
Hallotta már a Budapesti Fesztiválzenekart játszani?
M. H.: Eddig még csak róluk hallottam, őket még nem. Igen sok jót tudok róluk, ezért is várom nagy izgalommal a találkozást. Akik ismerik őket, nagyon nagyra tartják a zenekart, aki pedig már vezényelte is a BFZ-t, elragadtatással beszél róla. Engem mindig feltölt, ha egy új, számomra addig ismeretlen zenekart vezényelhetek, úgyhogy gondolhatja, mennyire várom a budapesti koncerteket! És akkor még nem említettem azt a remek programot, amelyben az egyik kedvencem, Csajkovszkij 5. szimfóniája is szerepel.
Ahogy a programra nézek, amelyen Csajkovszkij mellett ott van Verdi és Mozart, arra gondolok, hogy ez a három szerző igen távol áll egymástól. Ez jó vagy rossz egy koncert sikere szempontjából?
M.H.: Számomra – lehet, hogy mások ezzel nem pont így vannak – az az egyetlen fontos szempont, hogy jó darabok legyenek a műsoron. Ugyanakkor az is igaz, hogy olykor élvezetes felfedezni bizonyos kapcsolódási pontokat az elhangzó művek között. Ha a Csajkovszkij-szimfóniára gondolok, annak igen fontos motívuma a sors. A szerző maga mondta a darabról, hogy a bevezető gondolat, amelyre az egész művet felépítette, a sors, a végzet, amely mindig az utunkban áll, amikor a boldogságot keressük. A koncert Verdi A végzet hatalma című operájának nyitányával kezdődik, ez azért elég szoros kapocs. És ha már kapcsolódás, azt se felejtsük el, hogy mind Verdi, mind Csajkovszkij rajongtak Mozartért. Ami persze érthető, különösen az operaszerzők számára nem lehet kétséges, hogy Mozart előképként fontos szerepet játszott az életükben. Verdi és Csajkovszkij művei között összekötő szálként elhangzik Mozart C-dúr zongoraversenye. Ez a norvég barátom, Leif Ove Andsnes külön kívánsága volt, mert még soha nem léptünk fel együtt ezzel a művel, pedig hozzá és hozzám is nagyon közel áll. Ez volt a karmesteri karrierem első olyan darabja, amelyet én vezényelhettem, így igazán emlékezetes maradt számomra. Amióta pedig hallottam, ahogy Leif Ove játssza, azzal az egyedülálló könnyedséggel és lebegéssel, úgy érzem, ez a legszebb zongoradarab.
Mozart két év leforgása alatt jó néhány zongoraversenyt komponált, közben pedig a Figaro házassága című operája is megszületett. Mintha az opera hangulata is érződne ezen a zongoraművön.
M.H.: Ez könnyen lehet. Valóban nagyon sok a hasonlóság Mozart és Verdi munkáiban, ami az operakomponálást illeti. Lehet, hogy érezhető a párhuzam, különösen a zongoraverseny második tételében, ami egészen elragadó és csodálatos. Poétikus, harmonikus, könnyed, miközben komoly.
Leif Ove Andsnes-szel többször dolgoztak már együtt. Hogyan találtak egymásra?
M.H.: Nagyon jól ismerjük egymást és szívesen dolgozunk együtt. Akkor ismertem meg és hallottam először játszani, amikor Norvégiában az Osloi Filharmonikusok vendégkarmestere voltam. Már akkor is nemzetközi hírű sikeres zongoraművész volt, akit szívesen hívtak meg a nagy koncerttermekbe. Sok csodálatos darabot hallottam már tőle, és sok olyan koncerten vezényeltem, amelyen ő zongorázott. Ma Leif Ove világsztárnak számít.
A pályáját hegedűművészként kezdte.
M.H.: Igen. Jó néhány évig hegedültem, aztán brácsázni kezdtem és az hozzám is nőtt, de a vezénylés mindent felülírt.
Annak idején miért váltotta le a brácsát a karmesteri pálcára?
M.H.: Azt hiszem azért, mert egy idő után rájöttem, mennyi korlátja van annak, ha egy muzsikus csak a saját hangszerével tud hozzájárulni a koncert sikeréhez. Persze csodálatos dolog jól zongorázni vagy fuvolázni, csellózni vagy hegedülni, de ha az ember arra vágyik, hogy valami nagyot hozzon létre, akkor a legjobb és legszínesebb hangszer az egész zenekar.
Vagyis karmesterként úgy érzi, mintha minden hangszeren egyszerre játszana?
M.H.: Pontosan ezt érzem. Megpróbálok belehelyezkedni a muzsikusok mozdulataiba, és ha sikerül, akkor szenzációs dolgokat hozunk létre együtt. Sohasem bántam meg a váltást a brácsáról a vezénylésre, de az is igaz, hogy nagyon sokat segít a dirigálásban, hogy évekig egyetlen hangszer fölött volt uralmam. Így tudom igazán átérezni, amit a zenekar tagjai átélnek.
Nagyon sok díjat és elismerést kapott már a világ számos pontján. Ez bizonyára azt is jelzi, hogy jól döntött, amikor a vezénylés mellé tette le a voksát.
M.H.: Ez valóban biztos visszajelzésnek tűnik. Ahogy egyre idősebb leszek, a zenekar tagjai pedig fiatalabbak, úgy érzem, a helyemen vagyok. Tudja, a karmesterek sokáig élnek, néha túl sokáig... persze csak viccelek (nevet), de épp ezért azt érzem, hogy szerencsés vagyok, mert így egyre közelebb kerülök a zene lényegének megértéséhez és átéléséhez. Talán mert minden koncert alkalmával együtt nő az ember a darabbal, amit vezényel. Úgyhogy többnyire, ha azt látja, hogy a karmesternek, aki mondjuk Beethovent, vagy Csajkovszkijt vezényel, ezüst a haja, akkor többet remélhet a műtől.
Vagyis a kor előrehaladtával az ember nem elveszít valamit, hanem nyer.
M. H.: Pontosan ezt gondolom. Több a bölcsesség és a tudás, mire megöregszünk. Ezt szoktam mondani a gyerekeimnek és az unokáimnak is.
Manfred Honecket április 27-én, 28-án és 29-én láthatják vezényelni a Zeneakadémián.
