Két pár táncos láb, közös éneklés, és egy olyan Tavaszi áldozat, hogy a fal adta a másikat. Ezzel töltötte meg háromszor a Müpát a Fesztiválzenekar. Csabai Máté kritikája a Fidelión.
Szeretem, hogy a Fesztiválzenekarnak mindig van ötlete. Pedig nem kellene hozzá sok, igazán eszébe juthatna másnak is, hogy a zenekar a karmester megjelenése előtt belekezdjen valami zenébe, megspórolva ezzel a kínos kötelező kört, ami meghajlással, tapssal, utolsó pillanati taktikai köhögésekkel, krákogásokkal telik. Stravinsky-koncertjük kezdetén Fischer Iván úgy jelenik meg, hogy a Négy norvég kép első, marsch-szerű, Intrada című tétele már szól, a koncertmester, Major Tamás intette be. Tessék, most kiderül, hogy nem is feltétlenül igaz, amit Schiff András a beszélgetőkönyvében állít – ahhoz, hogy zene szülessen, csendnek kell lennie –, a Fesztiválzenekar megmutatja, hogy ahhoz, hogy zene szülessen, zenélni kell. Örömmel.
Az sem nagy ötlet, hogy valaki a Tangó c. rövid karakterdarab közben táncra perdüljön, de Molnár Noémi másodikhegedű-, és Fekete Zoltán a brácsaszólamból épp ezt teszi. Illetve nagy ötlet, mert furcsa, de ritkán történik ehhez hasonló vagány és szexi dolog komolyzenei koncertszínpadon. Tessék, pedig elég hozzá két ügyes lábú muzsikus, meg egy fekete kalap, és oda meg vissza van mindenki.
Igazán ihletetten szólt a Zsoltárszimfónia, amely Stravinsky életművének szokatlan színfoltja – még ha az egyik legnépszerűbb színfoltja is. A zeneszerző, aki legalább annyira volt kaméleonja a 20. századi klasszikus zenének, mint Beatles vagy Bowie a popzenének, itt sokszor intim és személyes. Az első tétel rövid csellószólója, a kórus eksztatikus fortéja („Remitte mihi” – bocsáss meg) szívbemarkoló. A második tétel kettősfúgáját nyitó oboa magára hagyatott, a kórus második témája, a sűrűsödő polifonikus szövet békétlenül sodor. Utána érdekes kérdésként vetődik fel bennem, hogy a zárószakasz – „Új éneket adott a számba” – miért harcias, szinte erőszakos. Talán azért, mert még előtte vagyunk az elragadtatásnak, amely a harmadik tételben történik meg?
Mindig is csíptem a Zsoltárszimfónia kéziratára írt ajánlást, amely így szól: „Az Úr dicsőségére és a Bostoni Szimfonikusoknak ajánlva” – mintha Stravinsky azt mondaná: oké, a mennyekben te vagy az Úr, de zenei kérdésekben hadd döntsünk mi, zenészek. Mielőtt az olvasó felhördülne a szándékos belemagyarázáson, vessen egy pillantást a harmadik tételre, amelyben éles kontrasztban áll egymással a homofón korálszerkesztés és a modernség a maga ritmikai és harmóniabeli szabadságával. (Néhány szakasz mintha a Sacre-ét idézné, egy négyhangból álló motívum fel is bukkan.)
Az emberi és az isteni világ két szintjét igyekszik kibékíteni ez a zene.
