Alekszandr Knyazev: Boldog vagyok, ha van, aki így látja. Hiszen valóban ő volt a világ legnagyobb csellistája, sőt – megkockáztatom – legfontosabb muzsikusa. Bár sohasem tanulhattam tőle, hiszen 1974-ben elhagyta a Szovjetuniót és én akkor még csak 13 éves voltam, a lemezein nőttem fel. Nagyon nagy számban sorakoztak a felvételei a polcomon, pedig nagy nehézségek árán jutottam csak hozzájuk, hiszen a Szovjetunióban tilos volt nyilvánosan terjeszteni őket. Én valahogy mégis kinyomoztam, hogy lehet hozzájutni minél többhöz. Amikor aztán megszereztem ezeket a csodás felvételeket, újra és újra meghallgattam őket, és ez óriási segítséget jelentett számomra abban, hogy megértsem, mi is a cselló, illetve, hogy hogyan kell hozzányúlni és játszani rajta. Ezért tehát, ha azt mondják, hogy Rosztropovics követője vagyok, az azt jelenti, hogy sikerült valamit megértenem abból az elképesztő technikából, hangzásból és játékmódból, ahogyan ő használta a hangszert. Igazán örülök, ha ez a vélemény arról, ahogyan játszom.

Sosztakovics saját bevallása szerint Rosztropovicsnak írta az első csellóversenyét, ugyanis barátja és tanítványa volt. Nem lehet könnyű megfelelni Sosztakovics elvárásainak egy mai muzsikusnak. Mit kíván ez a darab egy csellistától?

A.K.: Az köztudott, hogy a darabot Rosztropovics számára írta, de szerintem Sosztakovics akkora muzsikus volt és olyan fantasztikus zeneszerző, hogy amikor komponált, nem arra koncentrált, hogy ki és hogyan fogja majd előadni a művét. Persze az is igaz, hogy egy rendkívül komplikált és nehéz zeneművet alkotott, abban bízva, hogy Rosztropovics majd biztosan megbirkózik vele. De azt is tudjuk, hogy azóta sok remek csellista játszotta el kiválóan a Sosztakovics-csellóversenyt. Ezért biztos vagyok abban, hogy ez a műve is – mint ahogy a többi is minden más egyéb üzenet nélkül – egyszerűen briliáns zene, amit ha megérzünk és átélünk, akkor nyertünk. Ami engem személyesen a legjobban foglalkoztat, amikor ezt a darabot játszom, az a második tétel, ami szerintem a legfontosabb mind közül, hiszen ebben a lassú ütemű részben a tragikum tökéletes kifejezése a lényeg.

Van az előadói stílusának valamilyen megfogható specialitása? Hogy éri el a közönségét?

A.K.: Nem hiszem, hogy különleges stílusom lenne. Nem gondolom, hogy bármit alapvetően másként csinálok, mint a zenésztársaim. Talán az jellemez, hogy megpróbálok a lehető legtermészetesebben játszani. Ahogy ráébredek, hogy mit értettem meg abból, ami a kottában le van írva, úgy adom át a mozdulatot a hangszeremnek. Azt hiszem, ebben nincsen semmi különös.

Mi az, amit fontos tudni Sosztakovics csellókoncertjéről, mielőtt meghallgatja az ember?

A.K.: Azt, hogy egy csodás zenemű. A 20. század egyik legszebb példája annak, ahogyan csellóművet kell írni. De a zenében épp az a jó, hogy absztrakt élmény, vagyis mindenki azt és úgy érzékeli belőle, amit szeretne, vagy amit tud. Ez a versenymű az egyik kedvencem, de nem tudnám elmagyarázni szavakkal, hogy miért. A zene szerencsére önmagáért beszél.

1999-ben elnyerte az „Oroszország legjobb muzsikusa” címet. Ez azért is lehetett óriási dolog, mert az Ön hazájában nagyon sok a jó muzsikus.

A.K.: Valóban nagy megtiszteltetés volt, ugyanis ez egy rendkívül magasfokú elismerés. Ugyanakkor nem hiszem, hogy bármit változtatott az akkori helyzetemen, mert abban az időben már elég szépen alakult a zenei karrierem, tehát nem éreztem igazán nagy változást a korábbi évekhez képest.

A budapesti koncerteken Pinchas Steinberg vezényel. Játszott már vele?

A.K.: Nem, sajnos nem volt még alkalmam megismerni ezt a kiváló karmestert, de alig várom, hogy vele dolgozhassak! Abban bízom, hogy minden jól alakul majd.

Alekszandr Knyazev Sosztakovics 1. csellóversenyét játssza a Budapesti Fesztiválzenekarral február 27-én, 28-án és március 2-án.