Úgy láttam a weboldalán, hogy nagyon vagányul öltözködik és így is viselkedik. Szereti a vad graffitiket, szívesen visel farmert és azt olvastam, hogy a fiatal közönség legalább olyan lelkesen fogadja a fellépéseit, mint az idősebbek. Van valami titok emögött?

Philippe Tondre: Nem hiszem, hogy erre bármilyen titok lenne a magyarázat. A legfontosabb szerintem az, hogy az ember minden nap keményen dolgozzon, szenvedéllyel és elkötelezetten, mert így tudja a tőle telhető legjobbat nyújtani. Ez ugyanúgy érvényes a színpadi munkára, mint a diákok számára nyújtott teljesítményre, a próbákra és arra is, ahogyan az ember a barátai és a kollégái jelenlétében teljesít. Persze a világ állandóan változik és talán a klasszikus zenei szcéna is, például a tempóját tekintve. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy alkalmazkodjunk ezekhez a változásokhoz. Folyamatosan új közönséget kell meghódítanunk, főleg a fiatalokat. Ez számomra mindig a legfontosabb célok közé tartozott. És nem csak nekem, hiszen mi muzsikusok jól tudjuk, hogy át kell adnunk a zene szeretetét a következő generációnak is. A világ mostanában megvadult, nekem pedig az a meggyőződésem, hogy a zene rendkívül fontos szerepet képes betölteni a közösségek, társadalmi csoportok egymáshoz való közelítésében. És hogy a személyesebb kérdésre is válaszoljak, nagyon szeretem a modern stílust, de ebben is megpróbálom megőrizni a józanságom. Szeretem a művészet sokféle formáját, sokat sportolok különböző sportágakban és igyekszem a muzsikálás mellett is nagyon aktív maradni.

A fiatal oboisták közé tartozik a klasszikus zenei világban. Ez talán azt is jelenti, hogy más stílusban játszik, mint az idősebb kollégái?

Ph. T.: Ez érdekes felvetés, nem lehet rá pontos választ adni, de megpróbálom elmagyarázni, amennyire tudom. Mielőtt még arról beszélnék, hogy mi a különbség az oboista generációk között, hadd mondjam el, mi a legfontosabb, amit az oboajátékról tudni kell. Ez egy nagyon speciális dolog, ugyanis az oboisták különböző iskolák szerint használják a hangszert, függetlenül a koruktól. Sokféle oboaiskola létezik a franciától a németen át az angolig és az amerikaiig. Régebben az oboisták egyféleképpen játszottak, de aztán furcsa módon ez a helyzet megváltozott. Mára a hangszer sokkal profibb technológiával készül, erőteljesebb, jobbak a felhasznált anyagok, amelyeket a világon mindenütt ugyanúgy használnak. Így aztán kétféle hatás összegződik: a különböző oboafajták és a generációk átalakulásának megfelelő új stílusfajták.

Én magam nagyra tartom a sokféleséget és megpróbálom az oboajátékomba belesűríteni a különböző „iskolák” pozitív hatásait. A francia virtuozitást, a német hanggazdagságot, az angol érzékenységet és kifejezőkészséget, az amerikai technikai biztonságot és flexibilitást...mindez együtt alakítja ki az én egyéni stílusomat. Szándékaim szerint úgy, hogy megfeleljen a személyiségemnek és annak, hogy a kiváló komponisták által megírt zeneműveket a lehető legjobban tudjam interpretálni, miközben a stílusra, az artikulációra, a belső tagolásokra, az energiákra, a hangszínre és az egész struktúrára figyelek. Az idősebb generáció mindent megadott számunkra, fiatalabbak számára, amiből tovább tudunk lépni, nagy szerencsénkre egy olyan hatalmas tudáscsomagot örökítettek ránk, amely segítségével egyre pontosabban megismerhetjük és megérthetjük a hangszerünk történetét.

A Budapesti Fesztiválzenekar Concertino sorozata Fischer Iván új kezdeményezése. Biztosan tudja, hogy a sorozat koncertjének szólistáit részben azok közül a muzsikusok közül választja ki a BFZ zeneigazgatója, akik korábban a zenekar tagjaként a Végh Sándor Verseny győztesei voltak. Ilyen Szakszon Balázs harsonaművész is, aki a koncerten ugyancsak fellép. Ismeri őt?

Ph. T.: A BFZ a világ egyik legcsodálatosabb zenekara, számomra óriási megtiszteltetés, hogy részese lehetek e fantasztikus zenekar előadásainak. Először is, mert ez nem egyszerűen csak egy zenekar, hanem egy nagy család, csupa kiváló taggal, akik befogadják az embert. Aki velük lép fel, biztonságban érezheti magát, ezért ilyenkor úgy érzem, mindent oda kell adnom, magamból, amit csak képes vagyok, cserébe azért az egyedülálló muzsikálásért, amit ők nyújtanak egy-egy koncerten. Ez a zenekar azért is egyedülálló, mert pontosan tudják, hogy kell nap mint nap új utakat keresni, kitolni a határokat, még magasabb minőséget találni. Ezt a célt szolgálja a Végh Sándor Verseny is. Megadja a muzsikusoknak azt a lehetőséget, hogy megmutassák a saját tehetségüket a többiek számára is. Szerintem ez egy kiváló ötlet. Így lehet újabb motivációt és célokat kitűzni egy-egy muzsikus számára.
Ismerem Szakszon Balázst, hallgattam, ahogy a zenekarban játszott és mindig nagy élvezettel figyeltem az elképesztő hangerőt és mélységet, ahogyan a hangszerét használja. Nagy öröm és megtiszteltetés, hogy közös koncerten léphetek fel vele.

Mikor döntött az oboa mellett? Ez még Franciaországban történt?

Ph. T.: Ez egy vicces történet. Először furulyázni akartam. A franciaországi, mulhouse-i zeneiskolában ezért először furulyázni tanultam, de sajnos egyáltalán nem voltam benne sikeres. Nem bírtam egyetlen normális hangot sem kinyomni a fúvókából, valahogy nem állt rá a szám...Aztán sok szenvedés és bosszankodás után anyámmal úgy döntöttünk, hogy más hangszert keresek. Megkérdeztük, milyen más lehetőség van a furulyatanuláson kívül. Kiderült, hogy minden zeneóra betelt, kivéve egyetlen helyet az oboatanárnál. Na jó, akkor próbáljuk meg az oboát! Az első órán belefújtam és azonnal gyönyörű hang jött ki a hangszerből. Így kezdődött. Yves Cautrès személyében remek tanárom volt, mindent neki köszönhetek. Ő tett azzá, aki ma vagyok, miután 10 évig dolgozott velem.

Ha szabad egy személyes megjegyzést tennem, nekem az oboa a legkedvesebb hangszerem. Talán Ön el tudja magyarázni, mitől olyan nagy élmény oboajátékot hallgatni és játszani.

Ph. T.: Az oboa nagyon erőteljes hangszer – több szempontból is. Sok különlegessége van. Elsősorban azért, mert nagyon nagy erő és intenzitás kell ahhoz, hogy előjöjjön belőle a hang. Sok koncentrációt igényel a megfelelő légzés, a levegő kiengedésének ritmusa és a testben lévő, rezonálásra képes üregek felismerése és megfelelő mozgatása. Olyan, mint a jó leves, nagyon fontos, hogy milyen arányban és milyen módon tesszük bele a hozzávalókat. Ha jók az arányok, a hangszer énekelni kezd. A másik ok, hogy annyiféle színt tudunk vele produkálni. A hangja lehet átható, melankolikus, vidám, sötét, fűszeres, sarkos, nagy kiterjedésű, orrhangszerű, meleg, hideg… ezerféle. A kifejezések palettája is rendkívül széles, és az előadón múlik, hogyan használja fel ezeket. Minden oboistának meg van a saját hangja, és ehhez járul még hozzá, hogy milyen a fúvóka, amit az oboista maga formál, s ezzel is egyéni karaktert ad a hangszernek. És akkor még nem beszéltünk a muzsikus ajkának formájáról, méretéről, szájberendezéséről. Gyakran az ember elcsodálkozik, ha oboát hallgat, mert nagyon hasonlít az emberi hangra. Szerintem az oboa segít az emberi testből éneket fakasztani.

A január 26-i és 27-i budapesti koncerteken Mozart egyetlen oboaversenyét játssza. Mit kell tudni erről a műről?

Ph. T.: Mozart akkora zseni volt, hogy attól tartok, ahhoz, hogy igazán jól eljátsszuk azt, amit komponált, ugyancsak zseninek kell lenni. Persze Mozartot játszani mindig nehéz, még akkor is, ha az ember azt hiszi, sokat tud róla. Egyébként úgy érzem, minél jobban megismerem, annál kevesebbet tudok róla. Ez a zenemű azért különös, mert minden egyes alkalommal újat tanulok belőle. Mindjárt az első hangok fantasztikusak. A legelején az oboának a vonósokkal együtt kell belépnie, és az ember azt gondolná, hogy a témáik azonosak, de ez egyáltalán nem így van. Mozart egészen más belépőt írt az oboának, mint a hegedűnek. Virtuóz dallam, olyan, mintha el akarna menekülni a hegedűk elől. Eközben a vonósok az alaptémát játsszák. Mozart a darab elejétől kezdve betartja egyébként a szonátaforma hagyományos szabályait, mégis olyan zseniális „fűszerezéssel” teszi ezt, hogy ettől egészen különlegessé válik. Az oboistának nagyon finoman, klasszikus módszerrel kell összeraknia a saját homogén karakterét a darabon végig haladva. A legnagyobb kihívást talán az jelenti, hogy végig nagyon pontos egyensúlyt kell tartani, vidámnak, kellemesen hangzónak és boldognak kell mutatkoznia az oboaszólónak. A második tétel valójában egy dal, az éneklésről szól, a melódiák egyszerűek, tele vannak melegséggel, szeretettel. Aztán jön a harmadik tétel, amely átmegy burleszkbe, népies elemekkel vegyítve. Az egész mű sziporkázó.

Mire kell leginkább koncentrálnia, amikor erre a darabra készül?

Ph. T.: Arra figyelek, hogy mindent előtérbe tudjak helyezni, ami ki van emelve. Mivel ez egy concerto, sokféle részelemmel kell foglalkoznom a darabon belül. De nagy izgalommal és örömmel készülök, mert tudom, hogy a barátaimmal fogok együtt játszani és alig várom, hogy láthassam őket és együtt lehessek velük.

A Concertino sorozat következő, telt házas koncertjei január 26-án és 27-én lesznek az Olasz Kultúrintézetben. 27-én online közvetítjük koncertünket.