Az észt zeneszerző jelenlétében muzsikált a Budapesti Fesztiválzenekar az Európai Hidak nagykoncertjén. A műsorban szereplő művek végén akár ott állhatna a mozaikszó: SDG. Csabai Máté kritikája a Revizoron.
Felfedezheti-e a lélek azon mélységét a koncertteremben, formális keretek között egy zenekar, amelyet Arvo Pärt zenéje felfedez? Megidézheti-e az Istent, legyen a világ legkiválóbb szimfonikus együttesei közül is egy, ha egyre kevesebb az olyan alkotó, és egyre kevesebb az olyan hallgató, aki ezt várja egy zeneműtől? A Budapesti Fesztiválzenekar szeptember 21-i koncertjén egy Čiurlionis-, egy Vasks-, illetve két Pärt-művet hallottunk; tehát két opuszt is egy olyan zeneszerzőtől, aki a hetvenes évek óta szinte kizárólag szakrális műveket ír, zenei nyelvét legalább annyira, ha nem jobban alakítja a szakrális metafizika, mint a zeneelméleti kérdések. SDG, azaz Soli Deo Gloria – állhatna akár az ő kottái végén is ez a három betű, ahogy Bachnál. Innentől kezdve a Fesztiválzenekar feladata sem annyi csupán, hogy makulátlanul szóljon: ahogy egy-egy Csajkovszkij-darabban a cél a végtelen mélységű fájdalom megjelenítése, úgy feladata itt a zenekarnak az isteni kinyilatkoztatás tolmácsolása, hiszen Pärt is annak tartja zenéjét.
