Mindig nagy öröm Londonban üdvözölni a Budapesti Fesztiválzenekart, egy olyan együttest, amely stabilan tartja a helyét a világ legjobbjai között. A zenekart Fischer alapította 1983-ban, és azóta is ő irányítja a munkájukat. A klasszikusokból építkező együttes játékából áradt a bűbáj és a karizma. Colin Clarke kritikája a Seen and Heardben.
A műsorösszeállítás is lelkesítő volt, kezdve az Enescu-ritkasággal; az 1. szvit nyitótételével. A darab méltó a címére (Prélude à l’unisson): a vonós hangzást mindössze egy, az aranymetszéspontban elhelyezett üstdobpergés színesítette. Szép, fegyelmezett előadást hallottunk, a dallam díszítései hihetetlenül egyszerre szólaltak meg. Az arpeggiók harmóniákat is tartalmaztak, akadt néhány akkordfelbontás is, és nem hiányzott a biztonságérzetet fokozó, az alapot megadó üstdob-belépés sem. Mindössze a szvit többi része hiányzott.
Bartókkal sokkal biztonságosabb talajra léptünk. Tökéletes folytatás volt, a lassú tétel igazi pianissimókkal és gyönyörű, egyenletes dinamikával dicsekedhetett. A tételt nagyszerűen rajzolta meg az előadás, a feszültség végig szépen megmaradt, minden részlet tiszta és világos volt, még a terem végéből hallgatva is. A kontraszt akkor következett, amikor a hegedűk belecsaptak a második tétel Allegrójába – nagyon élvezetes játék következett. Fischer nyilvánvalóan arra törekedett, hogy hangsúlyozza a tételek közötti ellentéteket – az Adagio hangulata valóban felzaklatta a hallgatóságot (remekeltek az ütősök). Hangfoltok és egy tökéletesen fokozatos diminuendo vezetett át a feltűnően élénk fináléhoz – persze, már megint a kontrasztok! –, és annak feltűnően népies lüktetéséhez. A dús mélyvonósokkal és a tökéletesen egyenrangú első, illetve második hegedűszólammal igazán emlékezetes interpretációt kaptunk. Fischer és zenekara legendás magabiztossággal mozog Bartók világában; most is élmény volt hallgatni őket.
Tavaly (a nemrég lapátra tett) Daniele Gatti és az amszterdami Concertgebouw Zenekara hozta el Mahler Negyedikjét. Ezúttal Fischer irányította az éleslátásról tanúskodó előadást. A vonós hangzás homogeneitását elősegítendő a nyolc nagybőgőt hátul, a zenekar mögött helyezte el, a hárfa osztotta a szólamot két, négytagú csoportra. Az antifonálisan megszólaló hegedűk kristálytiszta vonalvezetéssel játszottak – erre azért számítottunk is. A részletek mindvégig figyelemre méltók voltak (például a klarinétok a dús csellótéma hátterében). Fischer intelligensen rajzolta fel az első tétel szerkezetét. Egyedül Major Tamás koncertmester halványabb teljesítménye volt kifogásolható; ez némiképp visszavett a második tétel élességéből. A második tételben volt egy kisebb Fischer–Mahler „pengeváltás” is: a dirigens a koncertmester mellé ültette az első kürtöst, Szőke Zoltánt – hogy jobb legyen a koordináció a zene rétegei között, vélnénk, mindenesetre ez a gesztus még inkább nyomatékosította a kürt/hegedű kettőst. A hárfa megszólalásaikor egyértelmű volt Fischer részletérzékenysége, de ez nem csapott át a részletek túlhangsúlyozásába. A lírai karakterű szimfóniában egy ponton még sokkolóbban hatott Szőke szándékosan érdes megszólalása. Tetszett a lassú tétel, amely mozgásban volt, de megtartotta belső kifejezését is. Ekkor volt a legmesteribb a vonós játék; a második hegedűk rendkívül ékesszólóan vettek részt a tételben. A kürtök tökéletesen bemért oktávbelépése aztán visszaállította a gondos megközelítést, s közben sok örömöt szerzett Clément Noël tónusgazdag oboázása. A csúcspont talán lehetett volna elsöprőbb is, de ne feledjük, hogy ez az olvasat a mű kifinomultságát hangsúlyozta.
A szoprán, Anna Lucia Richter a lassú tétel vége felé jött be halkan. Richter elsőrangú énekes, aki nemrég Fischer és a BFZ Mendelssohn-felvételén (Channel Classics) is remekelt – ezen a Szentivánéji álom kísérőzenéje mellett három Fanny Mendelssohn-dal is elhangzik. A 4. szimfóniában tökéletesen szerepelt, gyönyörű hangja olyan tiszta, amilyet bizonyára Mahler is szeretett volna. A tételt furcsa faarccal kezdte a klarinét, utána annál élesebben megrajzolt karakterek követték egymást; figyelemre méltó volt a szoprán és karmester közötti rezonancia, a második strófa kezdete („Wir führen ein englisches Leben”) kifogástalan lett. Fischer egy táncra is tett utalást (álom egy ländlerről?) a „Kein Musik ist ja nicht auf Erden” varázslata előtt.
A mahleri varázs elülte után a ráadás elkerülhetetlen volt. Érkezett a „Laudate Dominum” részlete Mozart Vesperae solennes de confessore, K. 339 című darabjából – ebben Richter rövid időre még egyszer legombolyíthatta hangja ezüst fonalát, s közben a zenekar is lehetőséget kapott, hogy megtornáztassa a tüdejét. Váratlan, ugyanakkor élvezetes fordulat volt.
