A megszokott földszagú, folklór adta lehetőségeken túl Fischer Iván kiaknázta a részleteket; a könnyedséget, az incselkedő humort, a szorongást és az örömöt is. A Financial Times kritikája a Fesztiválzenekar londoni koncertjéről a BBC Promson.
Ritka az a hangverseny, amelyet automatikusan a legjobbak között jegyzünk. Az egyik a legmagasabb szintű muzsikálást ígéri, a másikról tudni lehet, hogy valami szokatlannal rukkol elő – és előfordul, hogy mindkét állítás igaz, mint esetünkben. Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar soha nem éri be a szabványossal.
Rendszeresen lépnek fel Londonban, idén két promenádkoncertet is adtak, s ezek közül az első – Enescu, Bartók és Mahler – olyan rendhagyó volt és úgy magába szippantott, ahogy azt el is vártuk. Fischer 1983-ban alapította a Budapesti Fesztiválzenekart. Jelenleg is ő a zeneigazgató – a vezető és zenekar kivételes közelsége teszi őket különleges együttessé. Bármit játszanak is, azon ott van Fischer keze nyoma. A hangverseny elején a vonósok kerültek reflektorfénybe, tudásukat Enescu 1. szvitjének Prélude à l’unissonjában mutatták meg, majd hazai pályán játszottak, s egy 20. századi magyar klasszikust vettek elő; Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabját.
Természetesen jelent némi könnyítést, hogy Fischer és zenészei ezt álmukból fölkeltve is tudják, ám a puszta kottaolvasás a felét sem mutatná meg annak, amit a BFZ talál a műben. A megszokott földszagú, folklór adta lehetőségeken túl Fischer Iván kiaknázta a részleteket; a könnyedség, az incselkedő humor, a szorongás és az öröm kaleidoszkópját tárta elénk. A második részben Mahler 4. szimfóniája a Bartók-interpretáció minden előnyével rendelkezett, de másképp összerakva.
Fischer nagy örömét leli a legapróbb pont vagy módosítójel részletezésében, ami megannyi apró élvezetet eredményez, de nem vezet mindig meggyőző összképhez. Ebben a szimfóniájában Mahler partitúrája hemzseg a karmester által kicsinosítható részletektől, ugyanakkor bámulatos, gyermeki egyszerűség is árad a műből, amit már nehezebb reprodukálni. Ez az egyszerűség nem érintette meg Fischert, ám ettől függetlenül csodás volt ez az egyórás muzsikálás rendkívüli kifejezésbeli gazdagságával és Anna Lucia Richter sugárzó énekszólójával.
Végezetül a zenekar nemcsak hangszereken kísérte Richtert, hanem a ráadásban vele is énekelt Mozart K. 339-es Vesperae solennes de confessoréjának mennyei Laudate Dominumában. Fischeren kívül ki merne erre még csak gondolni is?
