„Ó, ha minden hangverseny olyan volna, mint a Fischer Iván által vezényelt koncert a múlt héten a Promson!” Igor Toronyi-Lalic kritikája a Spectatoron.
A Bolondos dallamok mindig akkor volt a legjobb, amikor magyar cigánytánc volt a kísérőzene. (Aki nem hiszi, nézze meg a „Pigs in a Polka” című részt!) Az a zene arra való, hogy rajzfilmállatkákat üldözzenek közben – és rémületbe kergessék a karmestereket. Azok a puskaropogásszerű szinkópák! A kézifékes tempóváltások! A banánhéj-portamentók és a rubato-szakadékok… Zenei buktatók lépten-nyomon.
Fischer Iván karmestert persze semmi sem hozhatja zavarba. A múlt héten a Promson, a Budapesti Fesztiválzenekar élén mintegy idegenvezetőként mutatta be a cigányzenét, illetve annak a klasszikus zenével való évszázados együttélését. Igazi mesterkurzushoz volt szerencsénk. A karmester erőlködés nélkül, gördülékenyen magyarázta el minden egyes darab eredetét, majd gyorsan sarkon fordult és a tűzvonalban termett. Tapsi Hapsi ügyességével verekedte át magát a zenei kartácstűzön két cigány hegedűs meg egy cimbalmos hajmeresztő igényei között egyensúlyozva. Miközben meghajolt, nem lepődtem volna meg, ha előkap egy répát, és egy „Mi van, doki?”- kérdéssel teszi keresztbe a lábát.
A cigány kultúra az volt a 19. századi klasszikus zenének, ami a rhythm and blues a 20. századi popzenének. Részben kulturális csere, részben lopott holmi. Nem mintha a cigányok olyan rosszul jöttek volna ki belőle – gyakran visszacsenték a feldolgozott dallamokat, és úgy tálalták kedves vendégeiknek, mintha echte cigányzene volna. Ezen a hangversenyen Fischer igyekezett megadni a cigányoknak, ami a cigányoké. A pódium közepén három nem mindennapi cigány muzsikus foglalt helyet, akiket azért hívtak meg, hogy minden köntörfalazás nélkül a Liszt, Brahms és Sarasate révén kanonizált táncok és rapszódiák forrásvidékéhez vezessenek, lazán fittyet hányva ízlésre vagy illemre.
A két József, Lendvai és Lendvay (apa és fia) hegedűje csikorgott-nyikorgott, nyekkent-nyikkant, pézsmaillatba, pálinkagőzbe, felhangokba burkolózott, az értelmezhetőség határán szólt. A klasszikus zenének újabb száz évre lenne szüksége ahhoz, hogy kiismerje e játékmód lehetőségeit, és előálljon a fellengzős névvel: „kiterjesztett technika”. A cigányoknak ez eleve ott van az ujjaikban meg a vonójukban. Helmut Lachenmannt eheti a sárga irigység.
Vajon zenei szempontból is végig működött ez a kettősség? Talán nem. De, mit mondjak, remekül szórakoztunk! Szünet előtt már a mi szánk is legörbült, amikor id. és ifj. József leplezetlenül sóhajtozott és zokogott Brahms 11. magyar táncában. A hangverseny végére a közönség elragadtatásba esett, dúdolása betöltötte a Royal Albert Hall folyosóit, miután a zenekar elővett és a fülébe húzott még egy utolsó táncot, Brahmstól a 4.-et.
Aki már látta a BFZ-t, úgyis tudja, miféle nyulat húztak elő a kalapból ráadásként. A hangszeres játék mellett kórusként énekeltek. Nem tudom, hányszor láttam már ezt, de mindig padlót fogok tőle. Érezni, hogy itt egy zenekar, amely tényleg örül annak, amit csinál, és a lehető legközvetlenebbül akarja kommunikálni az örömét, bőkezűen megosztva tehetségét és szellemét – ez tényleg lenyűgöző. Az előző este a ráadásban Mahler 4. szimfóniájának szopránját kísérték: kristálytisztán énekelték Mozart „Laudate Dominum”-ját. Elég egyetlen este a BFZ-vel, és az ember nagyon elkanászodik. Koncertjük hatására megszületik a felismerés, mennyire gyatra, gépies és esetlen a legtöbb nagyzenekari hangverseny.
Fellépésük két fő fogása, Mahler 4. és Brahms 1. szimfóniája még nyilvánvalóbbá tette ezt. Ahol a legtöbb dirigens hangfogót tesz fel, hogy fokozza a hatást, ott Fischer és együttese élvezetesen kiemelték a részleteket, s a karnagy hagyta, hogy szólamvezetői a saját értelmezésüknek adjanak kifejezést.
Fischer előadásában Mahler 4. szimfóniája – miközben szeretettelien lassú és eleven – gyöngyöző fuvolahanggal, rideg hárfával, totyogós, hápogó klarinétokkal ajándékozott meg. A tempók feszesek voltak, aztán hirtelen minden olvadékonnyá és édessé vált, mint amikor az apa enged a gyerekének, és a háta mögül elővarázsol egy finom süteményt. És várt még ránk egy másik sütemény: Anna Lucia Richter ínycsiklandó szopránja – tökéletesen friss, édes, házi készítésű finomság.
Az első részben két további különleges gyakorlatot hallgattunk a népzene átalakításának témaköréből. Enescu 1. szvitje (Prélude à l’unisson) inkább meteorológiai, semmint zenei élmény: a keleti egzotikum viharosan fújó szele – vonósokra és üstdobra. Eközben Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabja olyan, mintha egy kombájnt látnánk átcsörtetni egy népi zenekaron.
A BFZ játéka inkább volt spontán, mint túlcizellált. Miként Brahms 1. szimfóniájának érzelemgazdag kezdete a második estén. Hová akar ezzel eljutni Fischer? Fölösleges volt kételkednem benne. A az első tétel sötét tenyészete, a megalvadt tömeggé váló zenekarból tökéletesen fejlődött ki a következő dús lápvidék, melyben burjánzik az élet – ideális ellentéte volt ez a középső tételek kiszámított árnyas ligeteinek és a kirobbanó finálénak, benne a sok karakternek, a harsanó harsonáknak, a fenséges vonósoknak és a rézfúvós ízű fuvoláknak. Ó, ha minden hangverseny ilyen lehetne!
