Fischer Iván karmester mélyrehatóan, mégis minden patetikusságtól mentesen fejezte ki Gustav Mahler 2. szimfóniájának súlyos mondanivalóját a frankfurti Alte Operben. A Frankfurter Rundschau kritikája.
A nagyzenekarhoz nem egy, hanem két gong társul, nem egy, hanem két üstdob, s mindehhez csatlakozik még egy valóságos „távoli zenekar” (ütősök és fúvósok sietnek ki újra meg újra a színfalak mögé), a hatalmas kórus, és végül az orgona. Bár nem a látványon van a hangsúly, az eredmény igazi látványosság; igen, bombasztikus, de ezt lehetetlenség lenne Mahler szemére hányni. Mahler halálosan komolyan veszi ezt a művet, Fischer nemkülönben. A mai estén minden rendkívül lenyűgöző.
Tagadhatatlanul kényelmesen indul a nehézkes első tétel. A közönségnek azonnal észre kell vennie, és észre is veszi, hogy Mahler szimfóniáit tekintve fényévekre van a koncerttermi élmény az otthon lejátszott felvételtől. A Budapesti Fesztiválzeneker csellistái szinte vibrálnak az erőtől, az élettől. Iróniamentesen, szinte bölcsődalszerűen bontakozik ki az Andante – Fischer szinte soha nem használja a groteszket ütőkártyaként –, s nem itatja át erősen hangulati kettősség sem. Megkapó egyszerűség jellemzi mind a vezénylést, mind a nagyzenekar előrehaladását, amely szinte utat váj a zenében, komótos tempóban, de minden érzelgősség nélkül.
A zenészek közti gombostűnyi réseken osonnak be a Cseh Filharmónia Énekkar (Brno) tagjai az immár megtelt színpadra. Ez az egyetlen hosszabb, valójában enyhén zavaró szünet. Gyorsabban, az események folyását kevésbé zavaróan találja meg helyét Elisabeth Kulman és Christiane Karg. Kulman mezzoszoprán hangja természetes és erőteljes, csodálatosan illik az elénk táruló zenei összképhez, amely a zenéből kicsendülő őrületet úgy közvetíti, mintha mindez természetes lenne. Karg először ülve marad, szopránja gyöngéden csendül ki az időközben csatlakozó kórusból. Valódi fényűzés ilyen kaliberű énekest erre a szerepre felkérni, ám ugyanakkor varázslatos is.
Az utolsó tételek az „Ősfénytől” (Urlicht) kezdve egyetlen, egyre fokozódó eksztázis, egy sikeres, a zenészek részéről óriási koncentrációt követelő teljesítmény. Az előadást hatalmas ünneplés követte: csodásan oda nem illő, de mégis teljesen érthető. Miért is fojtaná az ember magába a lelkesedését?
