„Már kislány koromban tudtam, hogy zenész szeretnék lenni. Mert zenélni jó, kiteljesít, olyan világba visz, ahol mindig is szerettem lenni. Kamasz korom kezdetén azonban jött a kérdés: kinek lesz jó, ha én zenész leszek? Egy orvos gyógyít, az hasznos. De a zenélés mit ad másoknak? Mit ad a táradalomnak? Az Embereknek? Aztán valahogy mégis erre terelt az élet. Valahogy mindig úgy alakult...
Az az igazság, hogy a BFZ muzsikusának lenni alapvetően kivételes dolog. Csodálatos szólisták, a legjobb koncerttermek, nagyszerű karmesterek, nyitott és igényes, igazi művész kollégák. De valami mindig hiányzott. Aztán jöttek a Közösségi Hetek. Nem a főváros, hanem sokszor kis falvak, sosem hallott települések a »világ végén«. Játszhatunk végre nekik, a hátrányos helyzetű gyerekeknek. Ez már nem csupán zenélés – ez igazi misszió! Azokhoz eljuttatni a »magas kultúrát«, akiknek esélyük sincs találkozni vele. De hogy reagálnak majd? Azért a komolyzene, hát, az ciki... vagy nem? Nem, talán csak az első pár percben.
Aztán belemerülnek, elvarázsolódnak, átadják magukat az élménynek. Amikor a hangszer mögé ülnek, jön az igazi »Flow«. Öröm és önfeledt boldogság. Megszólal! – Sikerélmény. Kiszakadás a valóságból, a hétköznapokból. Velük örülök, velük vagyok boldog. És már tudom, ezért kellett zenésznek lennem. Ezért kerültem a BFZ-hez, mert itt adhatok, olyat, ami igazán fontos és számít.
Gyerekek. Nekem is van három. Szeretem őket, de nem csak az enyéimet. Másokét is. Mert különlegesek, nyitottak, megismételhetetlenek, őszinték. Ők a jövő!
Azon gondolkozom, hogy miért nem látja ezt mindenki? Miért nem érzik és tudják ezt az emberek? Miért nem szereti mindenki a gyerekeket? Hogy lehetséges ez? Miért van az, hogy a kirekesztetteknek/hátrányos helyzetűeknek esélyük sincs egy normális, Emberhez méltó életre? Látom, hogy Ők ugyanolyan tehetségesek, befogadóak. Csak hát a körülmények...
És ha a Közösségi Heteken belül idősek otthonában lépnék fel rendszeresen, biztosan azt írnám, szeressétek az időseket, mert Ők a mi múltunk, akiknek mindent köszönhetünk. A Zsinagóga - és templomi koncertekről meg azt, hogy szeressük a templomokat, mert az a mi szellemi gyökerünk. Az »egyszerű, hétköznapi« koncerteken pedig a közönség a jelenünk. A mi közös jelenünk!”
