A Budapesti Fesztiválzenekar az utóbbi időben Európa-szerte számos előkelő helyszínen lépett fel Mozart-műsorával, így nem igazán meglepő, hogy a BBC Proms fesztivál keretében adott hangversenyük ennyire precíz és aprólékosan kimunkált volt.
A koncertet szokatlan módon egy ária, a basszus hangra és az obligát nagybőgőre írt Per questa bella mano nyitotta meg. Szinte biztosan a szakértelem csődjének, vagy a felszínes ismereteknek tudható be, hogy az elmúlt hónapok online és nyomtatott sajtójában az előadásról megjelent írások említésre sem méltatták a kiváló szólónagybőgős, a zenekar bőgő-szólamvezetője, Fejérvári Zsolt nevét, aki egyértelműen nem sajnálta az időt a pokolian nehéz, de igencsak gyönyörködtető részek begyakorlására. Noha a ma esti hangverseny programfüzete végre említést tesz róla, e szarvashiba mellett nem lehet elmenni a szélesebb értelemben vett zenei világban.
A gyengélkedő Neal Davis helyére Hanno Müller-Brachmann ugrott be, aki a lehengerlő és magabiztos játékú Fejérvárival az oldalán hitelesen, bár kissé vértelenül tolmácsolta Mozart gyengéd szerelmes dalát.
Ezt követte Mozart óriási népszerűségnek örvendő klarinétversenye: Ács Ákos klarinétművész és a zenekar kifogástalan és frissítően mesterkéletlen előadása új kontextusba helyezte ezt a sokat játszott darabot. Ács könnyed, csiszolt, magával ragadó klarinétjátékát a zenekar nem kevésbé káprázatos módon kísérte.
Az előadás végig tökéletesen kiegyensúlyozott és aprólékosan kidolgozott volt; különösen a szélső tételek élénk és robusztus tuttijainak eleganciája és a középső adagio lágysága tett rám mély benyomást. Nem gyakori, hogy egy versenymű előadása során ennyire figyelemfelkeltő a zenekari kíséret, ám az az odaadás, amellyel Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar kollégájuk, a zene és egymás iránt viseltetett, meghatározó szerepet játszott a koncertpódiumon aratott sikerükben.
A közönség – minden bizonnyal a helyzettől felcsigázva – a tételek közötti tudatos tapsolással fejezte ki elismerését a magyar zenészek szokatlanul kommunikatív előadásmódjával szemben. A záró rondó befejezése előtti ezredmásodpercben már minden kétely eloszlott, és a zenekar a féktelen ovációt Kovács Béla Sholem-alekhem, rov Feidman! című művének részletével méltányolta, amelyben Ács Ákost társai mesterien és kifejezően kísérték.
Az estet a Requiem Süßmayr által hangszerelt változata zárta, és annak ellenére, hogy a darab nyilvánvalóan bővelkedik a zenei bravúrokban, újból eltűnődtem afelett, hogy szekularizálódó világunkban e liturgikus művek miért kerülnek újból és újból műsorra – vajon vallásilag, vagy zeneileg nyűgöznek le még mindig bennünket, vagy mindkét szempontból?
Az előadás minden volt, csak felületes nem: a Collegium Vocale Gent énekesei a zenekar tagjai között foglaltak helyet, a négy énekes szólista pedig kiemelkedett a pódiumon elhelyezkedő kórus és hangszerek alkotta egységes egészből. A látvány megtervezése különösen problémás lehetett, azonban a végeredmény teljes mértékben igazolta a Fischer Iván által megálmodott szokatlan elrendezést. Minden egyes zenész játéka egyformán létfontosságú volt – Fischer mindenkitől abszolút odaadást várt és kapott.
Az összhatás – különösen a zenekar egymástól legtávolabbi pontjai között – megdöbbentően jónak bizonyult a feszes ellenpontoknak, a kifogástalan egyensúlynak és a megingathatatlan céltudatosságnak köszönhetően.
Leon Bosch
