A Budapesti Fesztiválzenekar játéka tagadhatatlanul egységes és pontos, a hangmérnöki munka pedig kiváló. De hogyan kell értelmezni egy olyan művet, amely egyszerre érződhet törékenynek, szívet melengetőnek és kecsesnek? Fischer Iván kifogástalanul józan és középutas tempóválasztásainak ellenére a négy tétel hangzásvilága közötti (és a tételeken belüli) inkonzisztenciák provokatívan ellentmondásosak.

Egyes karmesterek vagy a neoklasszikus modernitás vagy a régiesebb Gemütlichkeit mellett döntenek. Fischer mindkettőt rendelkezésünkre bocsájtja, sőt, ennél többet is tesz: bizonytalanságban tart minket. Ahelyett, hogy a nyitóütemekből kiolvasható, elhaló csilingelő száncsengettyűkre fókuszálna, Fischer lekeveri őket, hogy aztán egy pillanattal később a saját különc árnyalatait hozza be.

Megenged magának egy különlegesen nyugodalmas momentumot pont a tétel végső kibontakozása előtt, a tétel legnagyobb része azonban nyugtalanító marad. Noha a felszínre hozott részletek a felfedezés erejével hatnak – gyakran lineárisak, talán céljuk is van, hiszen szimpla kiemelésnél mindenképpen többet szolgálnak – az utánuk való kutatás megrögzöttnek tűnhet, ezáltal ellentmondásba kerülve a zeneszerző által kiírt könnyedséggel. Tévedés ne essék, a játék karakteres és meggyőző, a hangzás a kettéosztott hegedűk miatt tisztább, igaz, a súly és az összhangzás kárára megy.

Mivel a sajátosságai belülről fakadnak, a Scherzo kevésbé önmegvalósító, de legalábbis kevésbé direkt, és így csodálatosan szól. A szólóhegedű és a klarinétszólam különösen kitesz magáért. A lassú tétel éppen csak kicsit halovány, mintha Fischer szándékosan el szeretné kerülni azt a kiszámított fenségességet és a kipárnázott vonós hangzást, amely az óriászenekarral előadott késői Beethovennel jár. A mennyek kapui harsogva tárulnak ki, ami otthoni zenehallgatáshoz túlzásnak hathat, a hangversenytermi hangzás közvetlenségét viszont tökéletesen visszaadja.

A zárótételben Fischer főként a ki nem hangsúlyozás által, a félénk hangzás elkerülésére különös figyelmet fordítva hoz létre valami egészen újat. Miah Persson tökéletes választás, és ahogy 3:56-kor Szent Mártához szól, az olyan, mintha egyszerre csak egy kis falusi templomban találnánk magunkat. A kíséret szövetének rendkívül gondos kezelése az orgona hangját is tapintható közelségbe hozza.

Ez csak egy a számtalan képzeletgazdag megoldás közül ezen a különlegesen sokarcú SACD-n. Ezzel együtt nem vagyok meggyőződve arról, hogy Fischer cizellált hozzáállása nem mossa-e el Mahler érzelmeinek erejét. David Gutman (2009 április)

Az eredeti, teljes cikket, és a lista többi elemét itt olvashatják el!