Az emberiség egyik eposza, amelyet több mint kétszáz muzsikus kelt életre, köztük a zenekar (a fák és a rezek szólamonként négy taggal és kibővített ütőkkel), két kórus (női kar és gyerekkar) és az alt szólista. A gigantikus zenei reflexió megszólaltatásához Fischer Iván nem merül bele lehajtott fejjel a partitúrába. Annak értelmét vezényli olyan tudományos módon, amelyben egyszerre van jelen a feszültség ereje, a dinamikák fokozása és az oldások nyugtató hatása. Ehhez már csak ajándék a hangzás öröme, amelyet tárt karokkal fogad, és a dühös indulat, amelyet összeszorított ököllel szít.
A zenekarból fantasztikus életerő árad. A sötét, telt hangszínek, a többieknek szentelt állandó figyelem, valamint a pontos játékmód büszke és nemes karmesteri pultot mutatnak (figyelemreméltó pozán- és trombitaszólók, elképesztő életerejű és dinamikai képességekkel rendelkező együttes).
A karmester értelmezésében, amelyben a döbbenet és az eksztázis kecsesen jelenik meg a legerőteljesebb összeomlással együtt, a legmeglepőbb a kimeríthetetlen készletek érzése. Fischer Iván ügyesen vezeti a zenészeket újabb és újabb magasságokba, amelyeknek egyre feljebb található csúcsa nem ismer határokat.
A tempókat nem sietik el, így az árnyalatok a legsötétebb csöndből a legfelkavaróbb csillogásba nyúlhatnak át. Ennek a más dimenziójú érzésnek rendkívül nehéz ellenállni. A betegség miatt távol maradó Gerhild Rombergert helyettesítő mezzoszoprán, Anna Larsson hangszíne teljesen megfelel a zenekar fákkal megszólaltatott hangzásának. Az énekesnő kárminvörös ruhája, pontos éneklése és őszinte előadásmódja felemeli az embert és ezt az előadás-változatot a mindenség és a lélek legmeghittebb zugai közé helyezi. Lenyűgöző.
